Bartalis János: Végállomás felé

Szívem csendesülj el az előtt, aki mindenkinél előbbre való.
És ajkam némulj el, mert nagy az Úr!
Mozgunk a földön, mint szomorú vándorok.
Egyiknek nyomában virág nő, másiknak égő zsarátnok.
Romlandó a mi alkotásunk, csak te vagy bölcs, Uram.
Ifjú fejem előtt felködlik az Élet-határa,
és vonagló szívem megdermed. Számlálva
vannak lépteink, ahányat odáig teszünk.
Szent Teremtőm! mi rövid az út, ami innen van
és mi végtelen, ami azontúl terjed.
Mindennél porszemnyibb az ember, mert
vágyai magasröptűek.
Elrohanunk az Élet-úton. Percnyi késedelem
nélkül érkezünk meg a végállomásra.
Elenyészik nyomunk és időnk sincs, hogy
visszapillantsunk a megfutott útra.
Szent teremtőm! Oly rövid az élet, hogyha
egyebet sem, csak jót cselekednénk, akkor is
egy szempillantás alatt elrebben!
Nem érdemes ezt a maroknyi életet mások
elkeserítésével és elszomorításával eltölteni.