Hollós Korvin Lajos: Októberi elégia

Özvegy már a szobám, párja, a nyár: halott,
árnyék kél falain, gyöngyszíne nem ragyog,
fázik most a nap is, hosszú sötét kabát
búsan verdesi lábnyomát.

Törpébb most a szegény törpe világa is,
képzelt ékszerein látja, a kő hamis,
tompán bújik a fény, ködbe takarva víg,
szikrázó, buja táncait.

Képeslap fecsegő száz zajos oldalát
kábán forgatom: Ó, mily idegen világ!
Mily más gondok ezek, mint az enyéimek,
mily furcsák e szavak s színek.

Ujjam gémberedik, rálehelek a fehér
köd kél ajkamon, oly sűrű, akár a vér
s illan, mint fiatal éveim izgatott
forrongása, mely elhagyott.

Már csak bús, kicsinyes vágy fűti testemet:
késő léptem arany nap tüze fesse meg
s látván elleneim, hadd legyek oly süket,
ne halljam nevetésüket.

Boldog nép mosolyog - mily idegen mosoly,
meg nem foghatom - és mint a kizárt eb, oly
báván nézem a sok szép kacagó fejet,
dámák s férfiakét, melyek

egy jobb, enyhe világ bő erű tájait
hirdetvén e lapon, fogvacogón amit
nézek, forgatok. És mindkomorabb leszek,
mily föld népei hát ezek,

hogy minden csak övék?... Mennyi a kincsük, ó!
S mit kedvük learat, mennyi a mennyei jó!
Hubermann ha zenél, nékik ujjong a húr,
nékik kéklik a Cote d'Azur

Yachtjuk száll a vízen, melyben övék a hal,
csiklandó csiga, gyöngy, rózsaszínű korall,
földön s fenn a derűs égen a berregő
gépek; minden öröm s erő...

S én itt gémberedek, mint a vizes fatönk,
min jajgatva az ősz fejszecsapása döng
s rég holt lombkoronám álmodott ága mind
a hűtlen nap után tapint.