2009. december 8., kedd

F. Vadnai Hermin: Miért késett a hóvirág?


Későn jött az idén a tél, lassú volt az érkezése, de még lassúbb a távozása. A tél és a tavasz kemény harcot vívtak. Kétszer-háromszor is visszatért a zord évszak: szigorúsága megdermesztette a földet, megfagyasztotta az olvadásnak induló hótakarót. Nem adta át helyét, míg egyszer csak messze délről lágy fuvalmú szellők hízelkedve simogatták körül Tél apó jégcsapos koronáját, zúzmarás bundáját: s aki vitézi tornában legyőzhetetlen volt, ellágyultan esett össze a gyenge kezek simogatása alatt, s utolsó erőinek megfeszítésével északra vonult.

Sötét, szűk udvarokban még maradt hó és jég. Magasabb fekvésű kertekben azonban a tavasz vette át az uralmat. A gyerek hangos nevetéssel szaladgálnak a gyümölcsös kopár fái alatt: őket az enyhe levegő is mámorba ejti. Tarka pillangó sütkérezik a kerítésen. Egy kisfiú vigyázva közeledik feléje, nyújtja is már a sapkáját, de hirtelen megtorpan óvatosan lépkedő lába. Két szende kis virág emeli rá kérőn fejecskéjét: egy hóvirág s egy szál ibolya. A kék szemű fiú letérdel a virágokhoz, gyökerestül kiemeli a földből, s míg társai cserép után szaladgálnak, simogatja, csókolgatja őket.

- Kis hóvirág, az ibolyával egyszerre virágzol az idén? Tudod, hogy hetek óta várunk reád? Merre jártál, hol késtél? Talán szebb vidékre vágyódsz a mi hegyeink közül? Oda, ahol rövidebb a tél, enyhébb a levegő, hamarabb tavaszodik?

A hóvirág szomorúan rázta harangocskáját s hallgatott.

- Nem? - faggatta a kis virágbarát - nem csavarogtunk sehol?, hát akkor miért e nagy szomorúság?Jöjj, telepedjünk ebbe a napsütött sarokba és mondd el, mi bántja a szívedet?

- Nagy sora van annak, kispajtás - kezdte vallomását a bánatos hóvirág. - Az Úr zsámolya körül ültünk s vártuk, melyikünket indítja útnak, tavasz jöttét hirdetni a földön. Amíg mi a parancsot vártuk, az éneklő, táncoló angyalok serege, hirtelen elcsendesedett s feszült figyelemmel néztek egy kis emberi fészekbe, mely nevetéstől, boldogságtól volt hangos eddig. Egy bájos kismama térdein ringatta még bájosabb két gyermekét, Ilykét, Pistikét. A játék hevében Ilyke egy percre, csak egy rövidke percre elengedte édesanyja óvó kezét, s ez a röpke pillanat elég volt a halál sötét szemű angyalának ahhoz, hogy azt a göndör hajú, mosolygóarcú babát eljegyezze magának.

Mi szorongó szívvel lestük a nagy küzdelmet, melyet Ilyke hozzátartozói a halállal folytattak. Az angyalok nem úgy éreznek, nem úgy gondolkodnak, mint ti, földi emberek. Nekik a halál éppoly kedves testvérük, mint nektek a játszótársaitok. Ha a halandó emberek kicsinyei közül megtetszik nekik valamelyik szép gyermek, leküldik érte a halál angyalát, hogy fönn az égben eggyel több legyen az angyal.

De mi virágok, akik minden évben több-kevesebb időt töltünk a földön, tudjuk, milyen mérhetetlen fájdalmat okoznak az angyalok a szülőknek azáltal, hogy dédelgetett kedvenceiket idő előtt viszik fel az égbe. Látjuk, milyen rettenetes harcot vívnak kedveseikért: milyen kétségbeesés, milyen rettegés fogja el a szívüket, ha a gyász angyala előre veti árnyékát. Ismerjük riadt szemükből a nagy félelmet, ha a halál előhírnökei, a különböző betegségek belopózkodnak a jól zárt ajtók s ablakok résein. Érezzük könnyeik forróságát, halljuk felzokogó sírásuk jaját, ha minden kísérletük, önfeláldozó ápolásuk gyöngének bizonyul, s életük örömét, létüknek célját elragadja előlük egy felsőbb hatalom.

A mi gyönge szirmainkkal, bódító illatunkkal veszik körül kedvenceiket utolsó útjukon. Ha mindenki elbúcsúzott már a drága hanttól, mi ott maradunk vele, míg a nap heve szárazra perzseli szirmainkat: ott maradunk, ha eső veri gyönge testünket: ott, ha a szél rázza a fákról a sárgult lombot: ott, ha hóval borítva a föld. Mi otthon vagyunk élők, holtak birodalmában egyaránt.

- Hóvirág, fehér kis hóvirág - rebegte az érzékeny fiú könnyezve - mondd tovább! Ilykét én is ismertem, szerettem: tavaly húsvétkor meg is öntöztem. Oh, hogy gyöngyözött a nevetése, amikor a locsoló versemben odaértem, hogy: eljöttem az utca legszebb rózsaszálát locsolni, sokáig viruljon, soha el ne hervadjon...És most...

- Most Ilyke felröppent az égbe. Az angyalok nagyon örültek új társuknak. Ily angyal azonban még nem tudott játszani velük. Földi gondokat hozott magával az égbe. Beteg maradt otthon anyuka, Pistike. Lénye még nem egészen égi, már nem egészen földi, hol magához kívánta otthon hagyott kedveseit, hogy tovább is anya térdein játssza gyermeki játékait, hol felgyógyulásukért imádkozva borult a Mindenható trónusa elé. Az ima erősebb volt a vágynál. A betegek felgyógyultak. S míg az angyalok serege felgyógyulásukat leste, siettette, hogy új társuknak minél előbb visszatérjen játékos kedve.

Visszafojtott lélegzettel figyeltünk mi is arra a szomorú fészekre s megfeledkeztünk arról, hogy most tavasz kezdete van a földön. Ezért késtünk az idén.

Most azonban kettőzött szorgalommal bontogatjuk szirmainkat. Helyrehozzuk mulasztásunkat. Virágos lesz erdő, mező, rét. Engem pedig, kisfiú, ha szeretsz, elviszel Ily baba sírhalmára, hogy megmondhassam jó édesanyjának, ne sírjon. Ily angyal boldogan játszik már angyaltársaival.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5