Conrad Ferdinand Meyer: Zarándok

Egy szabinföldi templomkapuban
- Ifjonti úti-vágyam telt be itt -
A kőpadon tanyáztam egymagam,
Hosszú köpeny takart be sarkamig,
A hegyekből fúttak a nyers szelek,
Egy asszony jött ott meg egy kis gyerek,
Ki gyáván sugdosá s ügyetlenül:
Ni, itt egy vándor, egy zarándok ül!

A gyermek szava bennem megragadt,
S ha új tenger jött, új táj virított,
S én elengedtem vándorbotomat,
És fölkéklett a távoli titok,
Vad-szomjú kedv fogott el hirtelen,
Csordultig tellett mellkasom, szemem,
S a tiszta légbe ujjongtam fel ott:
Vándor vagyok és zarándok vagyok!

A Como partján történt valahol,
Kis sajka vitt a csilló mélyvizen
Arra, hol örök csendbe hal a hó,
S egy kedves zarándok jött velem -
Gyors ujjal egy ősz szálat dús hajam
Csigáiból kitépett szótalan.
Csak néztem s sóhajtottam egy nagyot:
Zarándok, vándor, bizony az vagyok!

Asszony, gyerek, - a rőzse vígan ég,
Meghitt világgal lángol tűzhelyem.
Nem csábít immár semmimesszeség.
És így a jó! És mindig így legyen!...
S a baljós szó most csap megint reám -
Mit is súgott a kis szabin leány?...
S kísér a szó, felejthetetlenül,
Hogy itt egy vándor, egy zarándok ül!

/Ford.: Kardos László/