Dsida Jenő: Circumdederunt me...

Valahol itt van köztünk a pokol,
kénköves lángjai itt lobognak
magosan és láthatatlanul.
S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!

Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Jaj, hol van a tündérkirálynő,
hol van dióbarna két szeme,
mely után hadonászva futottam
ólomnehéz, esztelen kábulatban?

És hol vannak a nyugodt, szép napok?
Hol van a végtelen-nagy sima tó,
melynek tükrébe bámulhatnánk,
mint bölcs és nyugalmas hindú papok?

Csak a viharzó szomorúság maradt.
Holt férget hiába csókol március,
engem is hiába glóriáz a nap
s ma már ajkam is hiába csókolják.

Valahol itt van közel a pokol,
lángjai lobognak láthatatlanul.
És fel-felsírnak a kemény kövek
imbolygó, nesztelen lábam alatt.