Herceg János: Pásztorok

Egyszerre indultak el északról és délről, keletről és nyugatról. Otthagyták a jó, zsíros legelőket, az égig érő nagy hegyeket, melyek körülzárták és megvédték őket: a végtelen messzeséget, ahova nem törhetett be idegen ember, mert a kutyák széttépték volna, otthagyták a csendes völgyeket, és elindultak egyszerre mindannyian a négy égtáj felől.

Hogy miért kellett felkerekedniük, s hátat fordítani a megszokott tájnak, ahol nemcsak a folyókat ismerték és az erdőket, melyeket messze elkerültek, de még a szelek járását is: ahol csak a csillagok után kellett igazodni, s a kutyák szavára felütni a fejüket: hogy mi űzte őket el a szabad pusztaságból a lakottabb vidékek felé, maguk sem tudták volna megmondani.

Talán tényleg egy csillag indult el az égen, fényesen és igézően, váratlanul és parancsolóan, s azt kellett követniük. Vagy talán szárazságot, aszályos nyarat jósoltak a játszi szellők, a rossz idők gyors lábú futárai, s attól féltek, hogy elpusztul a nyáj, és vele pusztulnak ők is.

Egy kora tavaszi hajnalon, mikor már olvadni kezdett a hó a hegyekben, s hangosabb kotyogással rohantak a patakok a völgyekbe, egy fiatal pásztor megállt a puszta közepén, és a négy égtáj felé fordulva négyszer elkiáltotta magát, harsány, fiatal hangon.

- Denikó, hajmela gugu!

Jött a szél, felkapta a szavakat, és elvitte minden irányba. Ahová meg már csak gyengén jutott el, ott megint kiállt egy fiatal, jó torkú pásztor, és megismételte a figyelmeztetést. Mire este lett, eljutott a hír mindenhova, a világ mind a négy sarkába, ahol pásztorok éltek.

Menni kellett mindannyiuknak.

De a nyáj lassú, megfontolt járású, a birka nem hagyja ott az ízes füveket, ezért csak lassan lehetett menni, követni a nyájat, a bólogató szamarat és azt a baljós csillagot, amely ugyancsak lassan haladt a messzi égen.

Elmúlt a tavasz, már mélyen benne jártak a nyárban, s egyre rosszabb, soványabb legelők következtek, de ők csak mentek, mentek, és csupán éjszaka pihentek egy keveset.

Időnként, ha megálltak, hallani lehetett az intelmet a sürgetést:

- Gugu, gugu, eimedab!

És ha még csak a pásztorok lettek volna, akik bojtárral, pulival és furulyával kísérik a nyájat. De itt egész népek keltek vándorútra, mert rengeteg volt a nyáj és nagyon sok a pásztor. A tikkasztó melegben loncsos asszonyok vánszorogtak gyerekkel a karjukon. A bárányok bégetésén és a szamarak esőt jelző ordításán kívül kétségbeesett gyereksírás verte fel a pusztaságot, s a pásztorok káromkodása, ahogy kajmókos botokkal verték a csüggedőket, a fáradtakat, az öregeket és az asszonyokat

- Gugu, gugu,gugu, hajmela denikó!

Aztán vészes viharok jöttek, vad záporok és gyilkos jégesők, mert már végére értek a nyárnak, s ebben a mostoha, embertelen időben egyformán pusztult a nyáj és a nép. Akkor már a sakálok üvöltésétől visszhangzottak a hegyek, s egész falkákban tört ki a farkas az erdőből a vándorsereg után. A kutyák se győzték már a jószág és az ember védelmét.

Egy éjszaka valamelyik tébolyodott öreg öklét kezdte rázni az égre, ama csillag felé, és isten felé, ha volt, mert hagyta őket elveszni ebben az esztelen menetelésben, amikor maguk se tudják, hova mennek.

Ott verték agyon, és siettek tovább.

De csak siettek volna. Mert a nyáj türelmesen poroszkált, s a szamár sem szaporázta lépteit, csak az ember rohant volna, mert hátában érezte végzetét, s még nem fogyott ki belőle a remény.

Abban reménykedtek ugyanis, hogy más, enyhébb égöv alá érnek, mielőtt leesik a hó. Hiszen itt nem voltak barlangok, ahova behúzódhattak volna a nyájjal és a néppel, ahova bekészíthették volna a télirevalót.

Időnként azonban az ő türelmük is elfogyott, a pásztoroké, s azzal biztatták napközben a népet, hogy setétre talán fel se ragyog az a csillag, s megállhatnak végre. Majd jön egy jobb vidék, hegyekkel, folyókkal, nemcsak mocsaras vizekkel és véget nem érő síksággal, mint errefelé. Nemsokára majd találkoznak a többiekkel, s akkor már itt lesz a szép, boldog világ, ahová igyekeznek, és vége lesz a vándorlásnak.

És reménykedve nézték az eget este, hátha csakugyan eltűnik róla az a csillag örökre, vagy megáll legalább, és békén hagyja őket.

De nem, ott fénylett újra a sötétében, és mivel akkor már kevesen voltak a pásztorok, s megfogyatkoztak az asszonyok, a gyerekek és az öregek, egy idősebb, sokat tapasztalt pásztor maga köré csődítette a népet, és megfontolt hangon arról kezdett beszélni, hogy most már csak azért is tovább kell menni, mert vissza nem térhetnek többé, azt nem bírná ki közülük senki sem. Elmondta, hogy ő sem hisz már sem a szélben, sem a csillagban, a megújuló kiáltásokban sem, melyek a földgolyó minden részéről szájról szájra szállva jutottak el hozzájuk: gugu, gugu...mégsem tehetnek mást, mert aki egyszer elindult, otthagyta az ősi földet, annak mennie kell, egyre menni, amíg legalább olyan helyre nem jut, ahol eltengetheti életét.

- Hazudtatok, becsaptatok! - állt eléje egy őrült asszony, és tépte magán a foszlott báránybőr rongyait, mert arra sem volt idejük, hogy új, erős bőrökkel fedjék be meztelen testüket. Istent szidta, a maguk nyelvén persze, és sárgán csordult ki száján a nyál, ahogy szünet nélkül átkozódott.

- A többieket követtem - védekezett a pásztor. - A parancsnak engedelmeskedtem. Az igézetnek, a szelek intő szavának, a csillag fényének, amiben ti is hittetek. És veletek pusztulok én is, mit akartok?

És amíg ezt mondta, egyszerre elhomályosult az ég. Előbb vastag és nyúlós ködök szálltak alá, aztán megint jött egy kósza szél, s ők figyelték, hogy üzenetet hoz talán, és akkor lassan, tétova, kövér pelyhekben hullni kezdett a hó.

Még vánszorogtak egy ideig, akik megmaradtak, még terelték a nyájat, füttyentettek a kutyáknak, és súlyos botokkal vertek szét a farkasok között. De hiába volt minden.

Mire elmúlt a tél, és elolvadt a hó, csak a csontjaikat találta a tavaszi napsugár, a pásztorokból, a nyájból, a népből nem maradt semmi.

Csak a csillag ballagott a maga útján tovább, és a szelek fütyörésztek a völgyek felett.