Még fekszik a földön az éj. Ráterült, beborította, elnyomta az élő földet a maga rejtelmes hallgatagságával, hideg ködével. Ó, még messzi van a hajnal, de a három órát már elharangozták. Az öreg harang utolsó kondulásai lassan búgnak ki ide a töltésoldalra, a víz jegére leszállnak, azon reszketnek még egy kicsit, azután elvesznek a semmiig. Az ember pedig a toronyban, aki elkapta a harang szívét a kötéllel, hogy a tovább való szállásban útját állja, bizonyára megint lefeküdt szellős lakásán aludni, mert mit csinálhatna egyebet ebben a tökéletes fekete sötétben. Ez olyan idő csakugyan, hogy legjobb volna végigaludni ezt a sem ide, sem oda tavaszt, csillagtalan éjeivel.
Az szép foglalkozás, aludni, ha egyéb dolog nincsen, de mert dolgok is vannak a világon, más történik. A parti külváros apró házaiban világosság gyúlad ki az ablak mögött. Afféle szegényes fény, amely a köddel alig bír, s éppen csak, hogy látszik. De többfelé kigyúlnak, mert kukorikolnak a kakasok is, ez igen jó ébresztő a fölkeléshez, s azonfelül olyan óra, amit meg is lehet enni.
Föl kell kelni, mert nemsokára majd dudál a gyár. Mert a gyár figyelmes, az nem olyan, mint a katonaság, ahol esti kilenc órakor kezdi integetni a kint kódorgó katonát a dudaszó, hogy gyere haza, hanem ha annak a hívó szavára várna, akkor már idő után érkezne. A gyár ennélfogva udvariasan dudál ébresztőt is. Úgy:
- Keljetek föl, emberek! Aztán csak igyekezni befelé, sebesen!
Jó, ez mind szép. De a gyárak valahonnan messziről idegen országokból kerültek erre a vidékre, és az onnan való szokást hozták el magukkal. Ott a munkások bizonyára közel laknak a gyár körül, ott még idején van útnak indulni reggel az első bődülés idején. Azonban errefelé ez nem egészen így van. Messze laknak az emberek, a gyár odaát van a víz túlsó oldalán, még ott is sokáig kell menni a sötétben: az okos számítás tehát az indulás idejét sokkal korábbra teszi.
Még éjjel van. S a parti töltésen fölbukkan három leány. Nem azok közül valók, akik most mennének hazafelé, hanem akik most indultak el a ködös és hideg sötétben a szüleik keze alól, hogy menjenek a becsületes kis darab kenyér után, amely ott van messzi, a túlsó parton, valahol bent a feketeségben.
Hát ez így van, ez egészen természetes, az Úristen ezeknek a kis darab kenyeret is szerteszéjjel szórta, s most érte kell menni (bár hát hiszen jó másnak ilyenkor a meleg dunna alatt).
Ez így van télen-nyáron, szokásos dolog, semmi megütődnivaló nincsen rajta, a kérdés itten most már inkább csak afelől adható fel, hogy ezek a hazulról ebben a vak kietlenségben útnak eresztett fiatalok milyen utat választanak a kenyér felé.
Útja van a hídon keresztül is. Kerülővel sem jár azon az úton, amerre éppen a lányok haladnának. De a hídon négy pénzért eresztik át az embert. Azaz hogy csak két pénz ez, mert visszafelé ingyen jöhet, mintha tisztán csak csupa lélek volna, akinek a lába nem éri a földet. De az nagyon régen volt, mikor a gyalogos ember nem fizetett; az az idő volt, amely még a szegény embernek kedvezett, s helyettük a vámfizetést büszke kocsinjárókra, nyalka lovasokra bízta. (Közülök a célszerű juhászos ember kiveendő, mert az, ilyen komoly esetekben, a nyakába vette a csacsit, s átvitte gyalog.)
Más útja a jég. A jégen szeretnek járni az emberek. A négykrajcárokat is meg lehet vele takarítani. De nem tisztán azért, mert visszafelé is csak erre járnak, pedig visszafelé jövet már a híd is ingyenben volna, úgy-e bizony. De a jégben megvan az a különösség, hogy nincsen mindig, ennélfogva igen kedvelik fiatalok és vének egyaránt (persze, ezt az úri ember kineveti, ugyanaz az úri ember, aki megint decemberben szereti a cseresnyét, pedig már hat hónappal előbb is ehetett volna belőle). De hiábavaló itt minden beszéd: a jég különös kedvtelés, még parti kutya is szeret rajta csúszkálni. Ha későn tavaszodik, s valamely ünnep alkalmával még jég van a Tiszán, odaviszik az ágyút, és ott sütik el, mert az megint csak valami borzasztó gyönyörűség: durrantatni a mozsárral a jég hátán.
Ebben a gyönyörűségben lehet valami a halálveszedelem borzongatásából is. Hogy hátha leszakad, s akkor majd alatta maradunk. Mert az ilyen folyóvízi jég egészen másféle, mint a tavi. A víznek vannak limányai, ahol örökké körben jár, senki sem tudja, hogy miért; ott a jég nem keményedik meg, könnyen beszakad. Másfelől meg az az eset is előadhatja magát, hogy az egész tábla jég megindul. Szóval ilyen veszedelmek vannak.
A parti ember, mikor hídnak kezdi használni a jeget, azért nem megy vaktában neki. Mert ez nem olyan egy darabból összeállott jég, hanem úgy fokozódik egymáshoz, ahogy a jegek felülről úszkálnak. No, itt van egy darab a Berettyóból. Amaz a Körösből való. Ez a vastag, barna bizonyosan marosi. Emez a széles, nagy, lapos meg bizonyosan ennek a lusta Tiszának a téli termése. No, most már mindezeket szépen ki kell tanulni, hogy melyik az erősebb, melyik a biztosabb. Így válik a próbálgatok nyomán az út kanyargóvá.
A három leány az útra tér. Lehet, hogy az úton még át lehetett volna menni. De hajnal volt és köd, és aki elöl ment, rosszfelé lépett. Jaj, hát hiszen hallotta már akkor, hogy recseg a jég, és mondja azt a különös fenyegető beszédet, amely a halál szava, hanem hiszen hallhatta már. Beszakadt.
Eltűnt, meg fölbukott. A víz a jég széléhez sodorta, a jégre könyékkel kapaszkodott, és kiabált. Nem azt kiabálta, ami az írásokban szokott lenni, hogy:
- Segítség!
Hanem azt kiabálta:
- Jaj, jaj! (Tudniillik, ilyenkor nem németből fordítják a Hilfét.)
No, a két másik leány most már sarkon fordul, és ijedten fut ki a partra, veri föl sikongásával a hajnali csöndet. Ezek most már csakugyan kiabálnak emberek után, hogy jöjjenek segíteni.
Azonban ember nincsen sehol.
Ide már tisztán csak a véletlen vethet embert.
A véletlen ezúttal az, hogy hat év előtt egy hajó a megmentésére sietett egy másiknak, amely léket kapott. Amazt kimentette, ő maga megsérült, s mert hogy a sérülése árát a kimentetten követelte, de amaz tudni sem akart róla, azóta pör alatt áll.
Azóta kint hever a parton, gazdája nincs, a pör a gazdája, az meg már hat éve folyik, a hajó meg minden évben jobban megy széjjel, mire a pör véget ér, tökéletesen szétesik darabjaira a hajó.
De mindegy, ott van a parton, s lakhat benne a bujdosó.
Másik véletlen, hogy valamikor a szemináriumból kicsaptak egy kispapot, aki azután nyakába vette a világot, járt-kelt és bujdosott, födelét sehol sem lelhette, mígnem egyszer egymásra találtak az elhagyott hajó s az elhagyott ember: azóta lakását ott tartja.
Tehát ez az ember meghallotta a szót, a lakásból hirtelen kiugrott, és szaladt volna a tetthelyre, ha látott volna, de nem látott semmit eleinte. Csak nagy sokára vette észre, hogy hol könyékel a vízben a leány, addig csak a jajgatását hallotta, de azon nem lehet eligazodni.
- Haj, haj - mondta -, ez baj.
Baj hát. Mert hozzámenni nem lehet; akkor mind a ketten beleszakadnak, és a jég alá kerülnek.
Ilyenkor most már az volna jó, ha a közelben a parton deszkák volnának. Mert deszkákból lehet a jégbeszakadt emberhez hidat építeni, amin át a segítő kéz a hideg vízi halálból kiemelheti. De deszka ilyenkor nincsen a parton, ha volna is, már elvitte volna valaki ebben a hidegben fűtenivalónak.
Mit lehetne ilyenkor csinálni? Mivelhogy senki a közelben, csak a köd meg a sötétség. A parton a két jajgató leány, amott a jégben a halálra szánt - köztük a bujdosó. Úgy látszik, más még mindenki alszik. Sötétség van a házakban, amíg itt valakit felzörgetnek, későn van már minden.
De megint csak jön a véletlen. Egy ház ablakai megvilágodnak, ott bent van valaki bizonyosan. Ez csakugyan így is van, parti korcsma az a ház, véletlenül korábban keltek ma benne, hogy majd fölsúrolják a padlót. A bujdosó ember hát odaszalad, és veri az ablakot, hogy majd betöri.
No, amíg nem tudják, mit akar, nemigen nyitnak ajtót. Ha tudnák, hogy mi járatban van, nyitnák azonnal, de hát azt nem lehet. Téli időben, mikor nagy a szegénység, elhagyott parti tájon, éjszaka, különböző szándékú emberek járhatnak. Így hát időbe kerül, míg ajtót nyitnak, míg a bujdosó bekiálthat:
- Kötelet adjanak... Beszakadt egy lány a vízbe!
Kötelet, igen, de hát hol a kötél. Megint jön a véletlenség.
Már három jó véletlenség jött a lány mentésére, most pedig, hogy ne legyen a jóból sok, semmi sem teljes, a rossz véletlenség érkezik. Nincsen kötél kéznél. Szokott ugyan lenni: az a kötél, amivel a hordót a pincébe leeresztik, de pár napja azt is felvitték a padlásra, mert nem kell, a népek nem keresnek, nem fogy az ital, nincsen szükség hordók leeresztésére, hát elzárják a kötelet, hogy lába ne keljen. Nos, most hát a padláskulcs hol van? Keresgélés és futkosás támad. Végül előkerül a kötél. Szalad ki vele a sötétbe a bujdosó, viszi a jégre, ott nagyot kiált:
- Merre vagy?
De feleletet nem kap. A víz a leányt a jég oldaláról beszívta, magához vette, homokos ágyba beletemette. Levitte azon sokak, ezrek és tízezrek közé, akik az idők végtelen folyamán mind így szálltak alá a vizek rejtelmes tömegébe.
A jég pedig, miután érte így halál történt és áldozat hozatott, másnap a vízen lassan megindul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése