József Attila: Parasztanyóka

Vén, ráncos arca majdnem fekete,
kiszítta régen már a nap heve,
fogatlan szája bús sóhajüreg,
oly csöndes néni és olyan öreg...
Fonnyadt karjával múltakat ölel,
halálra vár s az tán sosem jön el.

Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
sovány kezével lassan elmotoz,
szentképet s egy fényképet nézeget -
öregkorát dús bánat ülte meg.
Sokszor kibámul a kis ablakon.
Elrévedez egy álomalakon.

Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,
öreg királynő bú-trón tetején,
S úgy elfárad míg a templomba ér,
de elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
letérdel ott a bús hideg kövön
s ha van öröm, úgy néki ez öröm.