Az utcán bandukoltam Debrecenben és a hamvas, ködös téli napban a gyenge napsütést szívtam magamba.
Milyen furcsa az, így egyedül lenni, elernyedve, elereszkedve, gyeplőt megeresztve.
Hirtelen megcsap valami indulat, mint egy hullám, amely kicsap a tengerről, egy idegen ember indulata, pár szót hallok és hallgatni kezdem.
Két fiatal legény megy mellettem, harmadikról beszélnek, pletykálnak, haragját szájalja az egyik.
- Te Jaóska! Mondom neki, de csak így... Én teveled se ujjat nem húztam, se meg nem sértettelek, oszt még azt se mondod az embernek, hogy bakkfitty!... Aszongya, hogy nem esmért meg...
A másik legény fölnevet. A haragos folytatja:
- Aki tizennégy esztendős koromba látott, megismér? Te meg két esztendeig vótál Cucaszilbe (debreceni határ, városvége, valami olyan gúnyos szó, mint a cigánysor), osztán mán meg se ismersz. De az anyád zivataros villámját, ez a barátság!
A másik legény újra nevet:
- Nagyon büszke.
- Én tüllem lehet büszke! De azír köszönjik! ha meglát! Azóta köszön is így, úgy, sehogy. Én se szólok néki, ha kérdi, hogy vagyok, annyit felelek rá: vagyok!
- Hogy olyan jól megy neki, mehet még rosszul is, láttunk olyan csudát.
- De minek megy jól! minek menne jól: mongyad! Mondd meg mán, vót nekiek 29 hold fődjük, nígyen vótak hozzá, de hogy mind lingár vót, mesterembernek adták űket inasnak, özvegy annyuk meg árendába adta a fődet. Ijen szígyen, árendásuk vót, meg má úgy vót, hogy semmi se vót. Akkor ű kezdett leveleket iroskálni, hogy kedves anyám, őszre hazamegyek s megházasodok, meg hogy tegyetek el 500 liter bort a lakodalmamra. Na. Igy. De a lyányos háztúl írta, hogy az ű szemek előtt. Aszonygyák az anyjoka még ma se tudja, mije van, mije nincs.
- De hogy tud az olyan ember élni a feleségivel, amék így csinájja, mijen íletük lehet azoknak? Mint Feri is, megmutatta a vagyonnyát, elvitte Újvárosba, megmutatta a más fődjeit, meg a házat, améknek feleríszibe hatan vótak örökösök, minden bútort megmutatott és osztán a bentvalósi házukat Nyomtató-utcába, aszongya, ne menyjünk be, mer az ángyom nyelves.
- Nagy dolog a házasílet, ídes barátom, én mán olyan vagyok, hogy inkább megmondom az igazat, mint hogy hazudjak. Ha én valaha megházasodok, nem mondom én soha, hogy hé, én ilyen gazdag vagyok, olyan gazdag vagyok, így tudok keresni, úgy tudok keresni, ha száz koronám van, megmondom: látodí, száz koronám van, ez a vagyonom.
- Nem is jó a máskíp.
- Csak az a baj, ídes barátom, hogy nehezen lel az ember olyan lyányt, aki így szeresse. Mer az csak a szépet akarja hallani, meg a jót és az olyanok tetszenek neki, aki a más fődjeit mutogatja.
- Úgy igaz a, hallod.
- Pedig látod, miféle az ilyen ember, aki egybe hazug, másba is. Aki a más fődjire vette el a lyányt, a szeretetit meg a más asszonyára hordja. De sokat civakodnak, veszekednek az ilyenek. Én ha megházasodok, tudode, megmondom az asszonyomnak: hallod, míg én szeretlek, addig szeressük egymást, ha nem szeretlek, akkor kergessük el egymást.
A másik nevetett.
- No ezt mán nem fogja az asszony elfogadni.
Emez elhallgatott.
- Igaz, mer azér nagy dolog a házasság, mer a nő az úgy akarja, hogyha keveset ad is az ember, csak sokat igérjen, mingyár jobbnak látja. Ezír nem is tudok én megházasodni, hallod, mer én evvel a bolond mérmondással mingyárt elrontom a dógomat a nőkkel.
Elcsüggedtek, elhallgattak és keményen, csizmadobogással haladtak el a Vásár-tér felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése