Nadányi Zoltán: Elment

Kereslek, édes, mindenütt,
szerelmem, szőke tündér,
a Körösparton nap se süt,
mióta messzetűntél;
megállok, várok valakit,
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér;
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
hogy messze, más városba vitt
a vágyad s messzetűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér.

Gyászollak otthon egyedül,
egy-egy levélke berepül
mint szép pillangó s felderít;
megismerem lágy és szelíd
mozgásod a betűkön
és hangod is, a búshamis
átcsendül a betűkön
s a szemed is, a fogad is,
a könnyed is, mely nem műkönny, de hű könny,
átfénylik a betűkön.

Kezembe hajtom a fejem
s oly furcsa, hogy ezt művelem,
oly furcsa és szokatlan:
kezem az arcodhoz szokott,
mert gyakran simogattam,
arcom a kezedhez szokott,
mert simogattad gyakran;
most összebúvik özvegyen
a fej s a kéz, mit is tegyen?
siratnak, szőke tündér,
kit messze, más városba vitt
a vágyad s messzetűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindíg szembejöttél, szőke tündér.