Búcsú! dadog e szó az ajkon, könnyben ázva,
s kegyetlen félbevág szerelmet, örömöt,
benne szívig hasít üdvünknek távozása,
szó, mit el nem takar, csak ami már örök.
Búcsú!... Kimondtalak az életben, de hányszor
alig foghatva fel, míly bánat seprüje
gyűlik meg aljadon, midőn a búcsuzáskor
az ember szólna: „Még!”, és Isten szól: „Sose!”
De most érzem, hogy a szó, mit ajkam kiejtett,
mi mindennel tele, mert veled töltözött,
s míg örvénybe zuhan, reá más nem felelhet,
csak örök hallgatás egy kép s magam között!...
S mégis ezt súgja csak szívemben mind a sóhaj,
e szót, mit elharap a süket zokogás,
mintha csak az egész zsongó természet, ó jaj!
nem volna más, csupán egy nagy-nagy búcsuzás.
/Ford.: Somlyó György/
s kegyetlen félbevág szerelmet, örömöt,
benne szívig hasít üdvünknek távozása,
szó, mit el nem takar, csak ami már örök.
Búcsú!... Kimondtalak az életben, de hányszor
alig foghatva fel, míly bánat seprüje
gyűlik meg aljadon, midőn a búcsuzáskor
az ember szólna: „Még!”, és Isten szól: „Sose!”
De most érzem, hogy a szó, mit ajkam kiejtett,
mi mindennel tele, mert veled töltözött,
s míg örvénybe zuhan, reá más nem felelhet,
csak örök hallgatás egy kép s magam között!...
S mégis ezt súgja csak szívemben mind a sóhaj,
e szót, mit elharap a süket zokogás,
mintha csak az egész zsongó természet, ó jaj!
nem volna más, csupán egy nagy-nagy búcsuzás.
/Ford.: Somlyó György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése