Salamon Ernő: Mindmáig békületlenül

Hogy most már annyit nem élek, mint amennyit eddig,
a gyalázatos gyengeségnek rajtam enni lesz mit.
Megtudtam és belehalok, hogy itt mindenki meghal,
elszállt a lepke-ifjúság, a tél csihánya megmart.
Maholnap gyermektársaim viszem el-ki, maholnap
mindenféle sípokon már nélkülem sípolnak.
Oly szegény voltam, emberek, de nehéz így létezni,
minden széphez odakapni, kérdezni: ez mi, ez mi?
Ki mondja meg: hol a fiú? Hová vetette sorsa?
Vajon milyen vizekre fut, hogy szomjúságát oltsa?
Agyagos már a régi víz, és morzsa már a szikla,
elcsendesült, nem gyűrűzik tavon futó kaviccsa.
Kivágták a törzses fenyőt, fenyője, tűje sáros,
törött a rámpa, áll a gép, kereke, szíja álmos,
tető bomlik, törik a szeg, pattog a gyenge zsindely,
lengyel máglyázó, tót kocsis, mind más tájakra ment el,
fekete zsidó dolgozók a helyükön maradtak,
édes barátja mindahány a vad székely havaknak,
nevet szakálluk csaposan a szurony-kriveceknek,
munkára, kedvre társak ők a hetyke székelyeknek.
A gyermekkor kedves helye kihalt, elhagyott, puszta,
nem száll a moszt, nem vág a kés, nem csap a deszka vissza.
Két karom izma nem kötél, hát ember vagyok én is,
tudatlanság az ifjúság, az, minden napja végig.
Ki szenvedéssel odajut, hogy rájön egyre-másra,
tiltakozik, kiáltozik, biztos a pusztulása.
Kedvem szerint, mint az öreg, egész nap üldögélnék,
magam bajával, együgyűn, mindenen kívül élnék.
Szárnyas, lángoló tűzi sors, be hamar öregedtem!
Én mindenféle szenvedést megtudtam, számba vettem.
Napos tájékon valahol, kék ég alatt daloltam,
mondjátok: hol az ifjúság? Itt van szívemben, holtan.
Most már tudom, mért van a föld, mért van a föld, mivégett?
Az, aki él, csak arra van, hogy elföldeljen téged,
az, aki él, csak arra van, hogy elföldeljen engem,
meghal a zaj, de él a csend, hogy fektemben belengjen.
Én mindmáig békétlenül és átkozódva éltem,
most is tudom, nem végzem én székben, hanem szemétben,
de hogyha már a pusztulás nem hagy semmit belőlem,
e semmi vers, e semmi dal őrizzen az időben.