Sokféle okos kutyáról hallottam már beszélni, de olyan okos egy sem volt, mint a Sajó.
Sajó a városban élt, s egy öreg nyugalmazott kapitánynak volt a kutyája.
A kapitánynak valamikor a háborúban elhordta egy ágyúgolyó mind a két lábát a térden alól, azért hát a kapitány falábon járt. Bizony nehéz ezt megszokni. Nem is lehet annyit járni falábon, mint amennyit saját lábunkon járunk.
A kapitánynak sem volt senkije, csak egy kutyája, a Sajó.
Ez a kutya hordott neki a boltból mindent, amit akart. A kapitány felírta egy cédulára, mit kíván, és azt táskába vagy kosárba tette a pénzzel együtt. Azután megmagyarázta a kutyának, hogy hova, melyik boltba menjen.
A kutya vidáman és fürgén rohant el, hogy a megbízást elvégezze.
Az emberek megálltak az utcán, s utána néztek a villámként elsuhanó kutyának.
- A kapitány kutyája - magyarázta egyik ember a másiknak.
És hozzátette:
- Többet ér sok szolgánál.
Persze visszafelé már vigyázatos lassúsággal jött a Sajó, hogy kár ne essék a portékában.
Egy hideg őszi napon így szólt a kapitány a kutyájához:
- Kedves négylábú szógám, nincs kedvem ma ahhoz, hogy elmenjek ebédelni a vendéglőbe. El tudnád-e hozni az ebédemet?
A kutya vidám ugrálással és csillogó szemekkel felelt.
A kapitány elővett egy nagy kosarat. Beletette a fehér asztalkendőt, és abba a levelet, amelyben megírta, hogy micsoda ételeket adjanak a kosárba, és hogy az egészet bízzák rá a hű és okos kutyára.
A vendéglőben ezt meg is tették.
Sajó a fogai közé vette a nehéz kosarat, és elindult vele hazafelé.
Hanem mi történik?
A finom pecsenyeszagot megérzik ám más kutyák is az utcán. Körülfogják Sajót, és bizonyosan azt mondják neki kutyanyelven:
- Osztozzunk, pajtás!
Sajó mérgesen morog. Leteszi a kosarat, és jobbra is, balra is kaffant egyet a kutyákra. Bizonyosan azt mondja:
- Elmenj innen, mert leharapom a füledet!
Azután, hogy tért kap, újra fölveszi a kosarat, és cipeli tovább hazafelé.
A kutyák szaporodnak. Sajónak már minden tizedik lépésnél meg kell állnia. De vitézül védi a gazdája ebédjét.
Már közel van a házajtóhoz, midőn az egyik kutya hátulról kirántja az asztalkendőt. A kendőt a gonosz kutyák megragadják és húzzák. Sajó ugrik, és harap jobbra is, babra is, de az ételeket többé meg nem mentheti. Csirke, kalács, kolbász, lencse, minden martalékul esett a kutyáknak.
Sajó pedig keservesen vonítva állott az ajtónál. Sírt, hogy ilyen szégyen érte.
Hanem a kapitány látta az ablakból az esetet, és bizony nevette is.
Bebocsátotta az ajtón a kutyáját, és megdicsérte. Azután pedig magával vitte a vendéglőbe, és olyan finom ebédet fizetett neki, aminőt még a király kutyája sem evett soha!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése