Kiss József: Dalaim

I

Enyém a dal, mely költöző madárként
Kóvályog az égen,
Azok a tördelt, szomorú hangok
Oly kedvesek nékem.

Azok a tördelt, szomorú hangok
Egy élet átkáról regélnek,
De mig szól a dal, én magam sem hiszem
Többnek, mint regének.

II

Ó adjatok innom Léthe vizébűl,
Aludni szeretnék, oly álmos vagyok,
A mámoritalra lelkem kibékűl,
És pihenést lelnek e roncsolt tagok.

Kicsinylő mellőzés eltipró gúnyja,
S mit a bántó gőg tép: a milljó sebet:
Csak legyen e két szem egyszer behúnyva:
E bohó szív mindent megbocsát, feled.

De mégse, nem!...Aludni még korán van!
Álomra hajló pillák ti, ne még!...
Elébb hadd lássák északfény-pompában
Ragyogni lelkem mély költészetét.

Bódító virágból kötöm füzérem,
Munkába veszítek majd éjet-napot,
S rideg, száműzött királynál büszkébben
Odadobom nektek - aztán meghalok.