Kiss József: Ajánlás

Nem adatott nékem fennszárnyaló ének,
Zengni daliákat, régi dicsőséget, -
Mélázó honfibú lágy zengzete bongva
Bele nem cseng az én útszéli dalomba, -
Akinek nevére honfi szíve dobban,
Az én árva nevem nincs az ő sorukban,
S hírem, dicsőségem tetszik csak olyannak,
Mint vándor bohócé, akit megtapsolnak,
Midőn ponyvát terít és bukfencet árul
Dologtalan népnek olcsó mulatságul.

Ó pedig szeretlek, én földem, te drága!
Mint talaját a fa, hol elhullt virága.
Lelkem minden szála tehozzád van kötve,
Úgy fogódzik belé áldott, szent rögödbe.
Cordélia-módra szerettelek mindég
És viseltem érted a gúny Nessus-ingét.
Kitagadva jártam időtlen-időkig,
Sajnáltad éntőlem éltető emlőid.

És amerre jártam, vadonról-vadonra,
Kőből volt a virág, fagyból a hegy orma,
És nyomasztó magány, míg a szem elláthat -
Sasok útja, melyen a sas is elfárad...

Dadogtam egy-két dalt nyugtalan álmomban,
Félig elkacagtam, félig elzokogtam:
Java része beleveszett a viharba,
Ha felsír, talán az én nótám siratja.
Lassú könny szivárog végig az orcámon,
Nem tudom, de lehet, én azt is sajnálom.
Mi sajnálni való van egy elmúlt álmon?
Mi sajnálni való egy pár letört szárnyon?

Halk bizsergést érzek olykor a szivemben,
Valami megmozdul, amit eltemettem.
Akit eltemettek, magát megbecsűlje,
Fel ne akaródzzék napfényes derűre.
Dalok töredéki! maradjatok nyugton!
Nem sokára, érzem, magam is lenyugszom,
S mi itt félbeszakadt és zaklatott engem,
Majd egy más csillagon talán tovább zengem.