A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azazhogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került.
Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a tarlón, két keresztbe fektetett zsákocska mellett.
- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.
- Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda mögengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.
Fölkaptam a vállamra a Mári néni " nehéz köröszt"-jét és míg beértem vele a sárfalú zsellérputriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét és mikor bevégezte, azt tette hozzá:
- Adja az Isten lelke üdvösségire.
Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom:
- Adja az Isten lelke üdvösségire...
Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot teremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.
- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.
- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalács-kenyeret?
- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az angyalok.
- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni?
Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se lenne búza. E helyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:
- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!
- Egykettőre fölkapták az angyalok az abroszt az Úristen diófa asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.
Az ám, csakhogy akkor még nem volt istenáldotta búza a búza.Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.
- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet sem vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.
Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.
- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány ujja.
- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.
Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomóban ágyazta bele a földbe.
- Adtál, Uram segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.
Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több a termés egy-egy zsák búzánál.
Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre és csak a másik felét hagyta a zsákban.
- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.
- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, kiöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiúnk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.
- Isten segítsen meg a jó szándékodban - igazította az asszony a vállára a zsákot.
Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje szélére ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.
- Te vagy az, öcsém?
- Én ám, bátyám. Hát te hova igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatva válláról a zsákot nagy meglepetésében.
- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregebb is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfelezni veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem: ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.
Abban a percben nagyot villant fölöttük az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.
- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt - mosolygott le az Isten az égből.
S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...
- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni-, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.
Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a tarlón, két keresztbe fektetett zsákocska mellett.
- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.
- Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda mögengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.
Fölkaptam a vállamra a Mári néni " nehéz köröszt"-jét és míg beértem vele a sárfalú zsellérputriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét és mikor bevégezte, azt tette hozzá:
- Adja az Isten lelke üdvösségire.
Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom:
- Adja az Isten lelke üdvösségire...
Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot teremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.
- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.
- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalács-kenyeret?
- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az angyalok.
- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni?
Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se lenne búza. E helyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:
- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!
- Egykettőre fölkapták az angyalok az abroszt az Úristen diófa asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.
Az ám, csakhogy akkor még nem volt istenáldotta búza a búza.Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.
- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet sem vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.
Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.
- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány ujja.
- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.
Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomóban ágyazta bele a földbe.
- Adtál, Uram segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.
Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több a termés egy-egy zsák búzánál.
Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre és csak a másik felét hagyta a zsákban.
- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.
- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, kiöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiúnk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.
- Isten segítsen meg a jó szándékodban - igazította az asszony a vállára a zsákot.
Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje szélére ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.
- Te vagy az, öcsém?
- Én ám, bátyám. Hát te hova igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatva válláról a zsákot nagy meglepetésében.
- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregebb is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfelezni veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem: ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.
Abban a percben nagyot villant fölöttük az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.
- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt - mosolygott le az Isten az égből.
S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...
- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni-, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése