Télen a gyengén fűtött, alacsony borbélyműhelyben szorongtunk a rossz kis kályha mellett Vargával, a fukar mesterrel, aki még a borravalót is kölcsön szedegette pofonnal nevelt inasaitól és rosszul fizetett segédeitől.
- Jóska - szólt az öreginasnak, ha Kocsis úr, a pékmester százassal fizetett -, adjál csak egy tízest, majd később visszaadom.
Jóska mogorván pillantott fel a pufók gyümölcskereskedő beszappanozott álláról. Nincs pénzem, megmondom, nincs pénzem - gondolta magában. De látta a mester is, meg a vendég is, hogy már kaptam néhány vendégtől borravalót. - Nem mert ellenkezni.
- Tessék, főnök úr - mondta kesernyésen.
Máskor a segédtől kért kölcsön Varga. Aztán egyik-másik kis összeget letagadta.
- Segéd úr, maga csak kétszer adott kölcsön tegnap - vitatkozott -, emlékezzen csak vissza. Először, amikor a "Globus" cipőüzlet gazdájának váltottam, és másodszor, mikor Gyurácsik úrnak adtam vissza.
- Főnök úr, akkor is adtam, mikor Papi, az a parkettás volt itt, vele ment el a főnök úr is...
- Akkor nem adott, segéd úr - ütötte ordítva az asztalt Varga, hogy a vézna kis emberke meghátrált. - És te, Jóska - fordult dühösen az öreginashoz a mester -, te nekem tegnap nem is adtál kölcsön!
- Dehogynem adtam, főnök úr, kétszer is, amikor...
- Elhallgass, te piszok, szembe hazudtolsz! Majd adok én neked - és nagy pofonra készülődve nevetgélt magában, mert látta, hogy a segéd is meghökkent és lemondott már - ki tudja hányadszor - az ügyesen kicsalt garasokról.
A balkezes inas azonban, aki, míg jobbkezével megtanult borotválni, iszonytatóan sok pofont állott ki, néha megvadult és csak követelte a jó uzsonnákat jelentő borravaló visszatérítését.
- Hogyne adtam volna, főnök úr, mikor a kövér gyümölcsöst borotváltam, akkor is adtam, meg... - De a célbataláló pofon elhallgattatta.
Kétségbeesetten bizonykodtunk, hogy visszaszerezzük a kölcsönadott vacsorapénzt, és a sikertelenségben bosszút esküdve, mindig megfogadtuk, hogy nem kölcsönzünk többé a mesternek. De nem lehetett a kölcsönt megtagadni a vendégek előtt. Nem adtak volna máskor, ha az előbb zsebrevágott borravalóból ki nem segítjük a főnökünket. Tudta ezt a mester is, mert sose kölcsönzött máskor, csak a vendégek jelenlétében. Pedig a pénzváltós, mindig pénzzavart mímelő embernek szőlleje, háza és "flancos" felesége volt. Ámde a sovány, kopasz mester nagyon félt a felesége szigorúságától, s a sűrűn fogyasztott "két decijét" az így elsinkofált pénzecskékből fizette.
A műhely alacsony volt. A mélyén barlangszerűen alacsony és sötét, odasepertük a hajat és ott állt egy dézsa, amibe a szennyvizet öntöttük és a habot dobáltuk. A falak festése mindig nedvesen sötétlett. A nedves sárfalból eredő dohosság, a száraz években is vizesen korhadó padló, az olcsó kölni, az avasodó hajkenőcs és az olcsó szappan olajos, émelyítő szaga terhessé tették a levegőt. Rossz cigaretták füstje keringett állandóan a szűkös helyiségben. Mindnyájan sápadtak voltunk, csak a sovány, kimeredtszemű mesterünk vöröslött az italtól.
Varga ugyanis mindig ivott, de lehetőleg a más pénzén. Ivott egyedül, és ivott, ha Borovics, az unatkozó nagytrafikos hívta el; ha Bézi, a féltékeny cipészmester, vagy Babura, a gazdag magánzó vitte iszogatni. Néha Schreiner Titusz, a darálómalmos jött részegen és elvitte Vargát a nagy liszthordó kocsin. Schreiner irgalmatlanul ütötte a lovakat mindig.
- Komám - mondta Vargának -, ilyen jó kefefrizurát csak te csinálsz nekem a városban. Tudod, van egy Jánosom, az eljár borotválni, de nem tud megnyírni kedvemre. De te!... - És kitüntetésül nagyot ütött a mester vállára. Varga szélesen vigyorgott ilyenkor, és körülnézve a személyzeten, elismerő pillantásokat várt.
- Segéd úr, vigyázzon a rendre, nemsokára jövök - fordult Dévics kollégánkhoz. Estig nem került elő. Egyszer a Bégába esett Schreinerrel együtt. Akkor egy hétre kijózanodott.
A hosszú ivások után keresztbe állt Varga szeme. Mindenben kötözködött.
- De sok fát eltüzeltek! - volt a legelső szava. - Hogy van, hogy van, Zemkó úr? - kedveskedett a vendégnek, aki a káromkodó hangra felfigyelt az újságból.
- Köszönöm, Varga úr, megvagyok. Itt egy mérges pattanás van, vigyázzon, segéd úr.
Télen fagyoskodtunk a szűk, levegőtlen helyiségben, nyáron meg a melegtől és az unalomtól ásítoztunk. Néha kiálltunk az ajtóba és néztük a fiatal nőket, akik a kirakatokat bámulták és a Bega hídjain át lustán ténferegtek. Míg mi, unatkozó segédek a szalvétákat hajtogattuk, préseltük, hogy újaknak és frisseknek látsszanak, a kisebbik inas az arcmosó szivaccsal a légypiszkot törülgette az ablakról fáradhatatlanul.
Sosem tudtam a műhelyben olvasni. Ha férfi vendégeink nem tértek be unalmas életük eseményeit elmondani, unatkozó utcalányok fésültették a hajukat és trécseltek szakadatlanul.
Az olvasásért mindig kicsúfoltak. Bubori, a szomszéd főpincér - gyerekkorom óta ismert - ugratott legtöbbet.
- Tudós akarsz lenni, hogy úgy koptatod a könyveket, öcsém? Csak a szemedet rontod el! Gyere, inkább römizzünk egyet!...
Rosszul ment az üzlet. Elbocsátottak. Csak egy segéd maradt meg. Volt a mesternek mindig három-négy inasa. Az öregebbek már borotváltak is.
Sokáig nem kaptam munkát. Aztán akadt egy-egy kényelmes polgár, kereskedő, iparos, hivatalnok, vagy erősen elfoglalt munkás, akihez eljárogattam borotválni, hajat vágni.
Sose szerettem a műhely ásító unalmát. Így a házalás mellett akadt időm olykor, hogy könyvet vegyek a kezembe. Szomorúságaimból meg karcolatokat készítettem. A külvárosi tengődés vigasztalansága áradt belőlük és sokszor eldobtam az írásaimat. Nem vonzott a kevés fizetés, a hetykén odavetett borravaló a műhely látástól vakulásig tartó rabságában. Így vált belőlem nyughatatlan vérű házaló borbély. Zugiparos. Keresztül az Amerikán, a Plank-kerten, a szentgyörgyi állomástól a cukorgyárig loholtam lélektelenül.
Zsebeimbe rejtem a szerszámokat. Ruhám bélése kikopik a tömött zsebektől. De szabadabb vagyok. Igaz, sokat rohanok, míg átfutom a várost. Sok mindent figyelek és sok mindent jobban látok. Messze kerülöm az ismerős irigy kismestereket, akik unatkozva álldogálnak szurtos üzletük előtt és a gyérülő vendégeket lesik, mint zsákmányra éhes szomorú pókok.
Sivár esték és bánatos hajnalok vándora vagyok. Sártól tocsogó járdákon bukdácsoló, kicsinyes emberek szeszélyeinek kiszolgálója. Kilométereken keresztül loholok egy borotválásért, de nem rosszabb ez, mint a műhely taposómalma.
Átlopom magam a girbe-görbe utcákon. Sonnenfeld vár, a keményítőgyár hivatalnoka. A város másik végében lakik és már reggel fél hatkor borotválni kell. Hatra megy a gyárba. Nála vannak az üzem kulcsai. Izgága, kövér ember, mindig siet otthonról. Nem szereti a feleségét s munkába öli az erejét.
- Siessünk, siessünk. Jani, már öt perccel múlt fél hat...
Könnyű szakálla van, lekapkodom. Orgonakölnije majdnem büdös, olyan erős szaga van. Megmosom az arcát.
- Holnapután, szerdán, elutazom, csak csütörtökön jöjjön, Jani.
- Igenis, Sonnenfeld úr - feleltem halkan és illedelmesen. De mi lesz, ha a parkettás mester is csütörtökön reggel akar borotválkozni? - gondolom el hirtelen és meghökkenek. - Eh, lesz, ahogy lesz. Valamelyikük szőrös marad. És majd felmondással fenyegetődzik. Két helyen egyidőben nem lehetek.
Sonnenfeld a hídra megy, én a Templom utca felé vágok át. Nagykendős öregasszonyok bandukolnak a templomba, évszázados megadással mennek az esős utcákon.
A loholás és az ácsorgás a csukott kapuk előtt egyaránt kifáraszt. Néhol háromszor-négyszer kell csengetnem, mire álmos-kócosan kitekint valaki, mérgesen dohogva.
- Ki a fene az már megint?
- Bózsa úr borbélya...
Kapukulcscsörgés, beengednek.
- Ilyen korán akar az öreg borotválkozni, tán lagziba megy?
- Korán szeret tisztálkodni az öreg - sunyítok csendesen. Senkit sem szabad megsértenem, nincs semmiről véleményem, mert nincs iparom és kisebb értékű ember vagyok, borbély, koszvakaró, ahogy a külváros nevez bennünket, testápoló munkásokat.
Szlobonyi, a szabómester mindig tele van itallal, mint a csap. Gyakran rosszullét fogja el a szappanozás alatt. Italos emberek nem tudják elviselni a borbélyszappan kesernyés mandulaszagát. Néha nem tarthatja ki a borotválás végéig.
- Engedjen csak - tolja el ádámcsutkája felől a borotvát -, kimegyek... - Nagyot csuklik és félig borotváltan kiszalad. Levegőért kapkodva jön be a féligkész tűzoltóruháktól rendetlen szobaműhelybe és folytatom a munkát.
A cipészmester, Pércsics mindig alaposan megvárakoztat. Sokszor egy óra is beletelik, mire borotválkozni a rossz karszékre ültethetem. Hol a főzéshez kapkod, hol a cipőfejeléshez. Felesége szomszédol valahol. Nem szereti az urát és a gyerekeit. Az a hír járja felőle, hogy meg is csalja a gyámoltalan, akaratnélküli, sokat dolgozó, mindig mosdatlan embert. Lakószomszédjuk, az az öreg, szikár özvegyasszony, puritán lélekkel szapulja rossz gazdálkodásért Pércsicsnét.
- Istenkém, Istenkém, hogy tehet ilyet egy asszony. Itt vannak a szép gyerekei, koszban hagyja őket; az ura szorgalmas, rendes ember és ő sose tartja itthon az orrát... Tudja, szomszéd, hogy én vizeskötéllel verném ezt az asszonyt!
- Hagyja el, Julis néni - legyint lemondóan a suszter -, megpróbáltam én már mindent. Nem használ a verés se, a szép szó se... Hej, mikor én orosz fogságban voltam, de jó asszonyom volt és szamár fejjel otthagytam! De a honvágy, a honvágy... Kellett ez nekem...
Nagy hassal, magas vérnyomással üldögélnek a külvárosi nyugdíjasok a sárgás novemberi napon. Lehet, hogy utolsó őszük napsugarait élvezik. Alkoholba fojtott 70-80 éves szívük már nem sokáig bírja az erőlködést. Lábuk vízzel telt daganata lassan emelkedik. Szelíd a szemük, megbocsátóan nézdegélnek az utcán csintalankodó szilaj cigánygyerekekre, akik rongyokban, de vidám, feketés képpel hancúroztak a házak előtt sarjadt őszi füvön.
Bemegyek a nyugdíjas Szabó bácsival a konyhájukba. Míg én borotválok, rapancsos arcú felesége bodorszőrű kutyáit füröszti és selypítve énekelgeti a szappanosvíztől prüszkölő kis jószágoknak...
- Aranyos a patkó a sarkán... Aranyos a patkó a sarkán...
Csendes, megszokott mosollyal állítok be a külvárosi nyugdíjasokhoz, zugiparosokhoz és kismesterekhez. Megbámulom a 60-65 éves élénk embereket, akik fürge léptekkel mennek és kitartóak az élet viszontagságaival szemben. Mi lesz énbelőlem 60-70 éves koromra?... Hiszen már most, innen a harmincon örökösen a kínos fáradtság az alapérzetem. Tán sose jutok a szakállerdő végére!
A rapancsos arcú öregasszony csak a kutyáját szereti. Villámló, örökké fiatal szeme a kényelmes öreget kémleli. Mindig az öreggel zsörtölődik. Most már mindent elhanyagol. Valaha minden ragyogott a keze alatt. Most már csak a kiskutyák selymes szőre tiszta. A lakásban az öreg és használt holmik szinte ragadnak a gondozatlanságtól. A házi "koszvakarászatot", "tetűvadász munkát" szörnyen utálja az öregasszony, de nem engedheti az öreget borbélyhoz, mert a hosszú várakozás ideje alatt "berúg" és akkor fullad és káromkodik. Szörnyen tud gyalázkodni az öreg egykori fűtő korából. Az öregasszony ijedten hányja magára ilyenkor a keresztet.
- Istenkém, add vissza az eszét!...
Utálja az apró szőrrel teli szappanhabot a vén Szabóné.
- Huh, akár a koporsószósz. - Őszinte undorodással viszi ki a piszkos vödröt, amibe a vakarászat eredményét hajítottam.
Az olcsó vacsora-töpörtő mellé nem ehetek hagymát, ha az öregedő óramesterhez, Kudlikhoz megyek. Vacsora időtájon járok hozzá hétközben. Nem szereti az erős szagokat Kudlik, különösen a kellemetlen szagokat nem. Rosszul lesz tőlük.
- Ugyan ne sajnálja, Jani, úgy a kölnivizet, mintha a magáét használná... Van még a drogériában.
Szürkülő haját diófaolajjal kenem meg és egészen simára kefélem, ha este kirándulásra készülődik. Beteges felesége sejti, hova megy ilyenkor.
- Dini, ha tudnád, hogy bű lesz a pancsolástól!... - csipkedi epésen.
- Nem érted te az urak dolgát - legyint az órás nyugodtan.
Kudliktól hazamegyek és a maradék töpörtővel azért is fokhagymát eszek. Aztán olvasgatok a kis petróleumlámpa mellett a konyhaasztalra könyökölve, míg a viaszosvászonra nem bukik álmosan a fejem.
Valamiről minden "vendéggel" fecsegni kell. Ugyan milyen borbély az, aki nem tálalja fel a napi pletyka eseményeit. Ha más nincs, az időjárásról beszélgetünk. Témahiányban mindenki az időjárásról fecseg.
- Azt mondják, nem tesz jót a jövendő termésnek ez a vége - szakadatlan esőzés - mondom Muszinnak, az iskolaszolgának, aki parasztszármazású s bizonyára érdekli a föld és a termés. - Felveti a víz a mezőket...
Vakbuzgó, kiaszott felesége öreg tepsit súrol a tűzhely előtt. Egész nap nem szólna, ha vallási térre nem terelhetné olykor a világiak beszédét. Szavaimra felegyenesedik és mélytüzű szemét az ég felé fordítva, kioktat:
- Ha Isten úgy akarja, hogy mind kipusztuljon a termés, az is jól van, mert Isten akaratja...
Gyenge borbély, szerényen és ijedten elhallgatok a fanatikus hitnek ilyen életet kitöltő ereje előtt.
Muszinék nagyszemű, vékony lánya unottan seper. Az élet minden megnyilatkozását figyelő emberként sovány, barna arcára lopom anyja szavaitól riadt tekintetemet. Ó, tudom, tetűk másznak a lány hajában, pedig a bokájáról és a szeméről költeményeket kellene írni, mikor bő szoknyájában "kólót" táncol.
Kerekes, a nyugalmazott börtönőr vastag, nehézkes ember, valaha nagyon szép feleségének rabja. Papucsuralom van náluk. Rigolyás beteg asszonya mindjárt sipít, ha hátramegy és kicsit hosszabb ideig marad.
- Szűzmárjám, mit tudsz ott ennyi ideig csinálni! Igazítsd meg a fejemalját.
- Az ember még a lábát sem teheti ki tőled - dohog Kerekes és felemeli a csontvázsovány asszonyt, hogy fekhelyét megigazítsa. Nem tud enni Kerekesné. Heteken át egy kis kávén, csöppnyi orvosságon tengődik. De még ez is kijön belőle. Semmilyen orvoslás sem tud már rajta segíteni. Pedig Bosnyák Katica néni, a híres "vrácsás" asszony is ráimádkozott már és kipróbálták az összes ajánlott füveket, folyadékokat, kenőcsöket és babonás eljárásokat is és az összes környékbeli orvosokat tönkretették már idegileg.
Kerekest gyorsan meg kell borotválni. Felesége nem nézheti békén, ha nagyon kicsinosítják a férjét.
- Tán háztűznézőbe akarsz menni?... Alig várod már, hogy lecsukjam a szemem.
- Oliva, Oliva, mi jár az eszedben... - csóválja fejét Keres és jóságos igyekezettel tűri a beteg ezer szeszélyét.
Olykor sehogy se fog a borotvám. Fenőszíjamtól függ ez. Fenőszíjam pedig misztikusan kiszámíthatatlan.
Sebők János a szövőgyárban munkás. A sakkjátékba és a politikába szerelmes. Elhanyagolja a lányokat, elhanyagolja az öltözékét, ha sakkozhat vagy valakivel megbeszélheti okosan a sustorgó eseményeket.
- Maradjon, Jankóm, egy játszmára - kérlel a borotválás után. - Hová siet? Megborotvál és utána úgy elszalad mindig, hogy szót is alig válthatunk.
- Nézze, János, úgyis könnyen kikapok magától. Minek vesződjünk, nem vagyok én érdemes ellenfél.
- Jobban múlik az idő. Ebben az átkozott esőben nincs kedvem a korzón csatangolni. Vagy menjek a Plank-kertbe garasos szerelemért? Maradjon még...
Este már merevek és fájdalmasak a rossz lábaim. Székre vagy ágyra huppanok, vagy rossz cipőpapucsba dugva lábamat konyhánkban mászkálok, összekunyorált könyvekbe bújok és nagy műveltségről álmodozom.
Ó, ha egyszer könyvek halmai közé ülhetnék gondtalanul és falhatnám a betűket megszakítás nélkül, talán nem is jajgatnék többé a szomorúságtól.
És nem gyűlölöm a borotvámat. A világválság káoszában keskeny utat vagdosok vele magamnak, kifelé, valahova a mindig sötétebben ködlő kenyértelenségből.
Kimeredt szemmel keserű kétségek hangját figyelem: ugyan mit akar egy, az anyagi elesettség és a kisebbségi sors szeszélyeiben szomorúságokat firkálgató borbélylegény: kultúrába szerelmesedve siratni a vidéki szűkösség áthághatatlan korlátait? Minek álmodik? Mire törekszik? Maradjon békén, pusztuljon békén a süllyedő életért kapaszkodó vidéki kontár.
- Jóska - szólt az öreginasnak, ha Kocsis úr, a pékmester százassal fizetett -, adjál csak egy tízest, majd később visszaadom.
Jóska mogorván pillantott fel a pufók gyümölcskereskedő beszappanozott álláról. Nincs pénzem, megmondom, nincs pénzem - gondolta magában. De látta a mester is, meg a vendég is, hogy már kaptam néhány vendégtől borravalót. - Nem mert ellenkezni.
- Tessék, főnök úr - mondta kesernyésen.
Máskor a segédtől kért kölcsön Varga. Aztán egyik-másik kis összeget letagadta.
- Segéd úr, maga csak kétszer adott kölcsön tegnap - vitatkozott -, emlékezzen csak vissza. Először, amikor a "Globus" cipőüzlet gazdájának váltottam, és másodszor, mikor Gyurácsik úrnak adtam vissza.
- Főnök úr, akkor is adtam, mikor Papi, az a parkettás volt itt, vele ment el a főnök úr is...
- Akkor nem adott, segéd úr - ütötte ordítva az asztalt Varga, hogy a vézna kis emberke meghátrált. - És te, Jóska - fordult dühösen az öreginashoz a mester -, te nekem tegnap nem is adtál kölcsön!
- Dehogynem adtam, főnök úr, kétszer is, amikor...
- Elhallgass, te piszok, szembe hazudtolsz! Majd adok én neked - és nagy pofonra készülődve nevetgélt magában, mert látta, hogy a segéd is meghökkent és lemondott már - ki tudja hányadszor - az ügyesen kicsalt garasokról.
A balkezes inas azonban, aki, míg jobbkezével megtanult borotválni, iszonytatóan sok pofont állott ki, néha megvadult és csak követelte a jó uzsonnákat jelentő borravaló visszatérítését.
- Hogyne adtam volna, főnök úr, mikor a kövér gyümölcsöst borotváltam, akkor is adtam, meg... - De a célbataláló pofon elhallgattatta.
Kétségbeesetten bizonykodtunk, hogy visszaszerezzük a kölcsönadott vacsorapénzt, és a sikertelenségben bosszút esküdve, mindig megfogadtuk, hogy nem kölcsönzünk többé a mesternek. De nem lehetett a kölcsönt megtagadni a vendégek előtt. Nem adtak volna máskor, ha az előbb zsebrevágott borravalóból ki nem segítjük a főnökünket. Tudta ezt a mester is, mert sose kölcsönzött máskor, csak a vendégek jelenlétében. Pedig a pénzváltós, mindig pénzzavart mímelő embernek szőlleje, háza és "flancos" felesége volt. Ámde a sovány, kopasz mester nagyon félt a felesége szigorúságától, s a sűrűn fogyasztott "két decijét" az így elsinkofált pénzecskékből fizette.
A műhely alacsony volt. A mélyén barlangszerűen alacsony és sötét, odasepertük a hajat és ott állt egy dézsa, amibe a szennyvizet öntöttük és a habot dobáltuk. A falak festése mindig nedvesen sötétlett. A nedves sárfalból eredő dohosság, a száraz években is vizesen korhadó padló, az olcsó kölni, az avasodó hajkenőcs és az olcsó szappan olajos, émelyítő szaga terhessé tették a levegőt. Rossz cigaretták füstje keringett állandóan a szűkös helyiségben. Mindnyájan sápadtak voltunk, csak a sovány, kimeredtszemű mesterünk vöröslött az italtól.
Varga ugyanis mindig ivott, de lehetőleg a más pénzén. Ivott egyedül, és ivott, ha Borovics, az unatkozó nagytrafikos hívta el; ha Bézi, a féltékeny cipészmester, vagy Babura, a gazdag magánzó vitte iszogatni. Néha Schreiner Titusz, a darálómalmos jött részegen és elvitte Vargát a nagy liszthordó kocsin. Schreiner irgalmatlanul ütötte a lovakat mindig.
- Komám - mondta Vargának -, ilyen jó kefefrizurát csak te csinálsz nekem a városban. Tudod, van egy Jánosom, az eljár borotválni, de nem tud megnyírni kedvemre. De te!... - És kitüntetésül nagyot ütött a mester vállára. Varga szélesen vigyorgott ilyenkor, és körülnézve a személyzeten, elismerő pillantásokat várt.
- Segéd úr, vigyázzon a rendre, nemsokára jövök - fordult Dévics kollégánkhoz. Estig nem került elő. Egyszer a Bégába esett Schreinerrel együtt. Akkor egy hétre kijózanodott.
A hosszú ivások után keresztbe állt Varga szeme. Mindenben kötözködött.
- De sok fát eltüzeltek! - volt a legelső szava. - Hogy van, hogy van, Zemkó úr? - kedveskedett a vendégnek, aki a káromkodó hangra felfigyelt az újságból.
- Köszönöm, Varga úr, megvagyok. Itt egy mérges pattanás van, vigyázzon, segéd úr.
Télen fagyoskodtunk a szűk, levegőtlen helyiségben, nyáron meg a melegtől és az unalomtól ásítoztunk. Néha kiálltunk az ajtóba és néztük a fiatal nőket, akik a kirakatokat bámulták és a Bega hídjain át lustán ténferegtek. Míg mi, unatkozó segédek a szalvétákat hajtogattuk, préseltük, hogy újaknak és frisseknek látsszanak, a kisebbik inas az arcmosó szivaccsal a légypiszkot törülgette az ablakról fáradhatatlanul.
Sosem tudtam a műhelyben olvasni. Ha férfi vendégeink nem tértek be unalmas életük eseményeit elmondani, unatkozó utcalányok fésültették a hajukat és trécseltek szakadatlanul.
Az olvasásért mindig kicsúfoltak. Bubori, a szomszéd főpincér - gyerekkorom óta ismert - ugratott legtöbbet.
- Tudós akarsz lenni, hogy úgy koptatod a könyveket, öcsém? Csak a szemedet rontod el! Gyere, inkább römizzünk egyet!...
Rosszul ment az üzlet. Elbocsátottak. Csak egy segéd maradt meg. Volt a mesternek mindig három-négy inasa. Az öregebbek már borotváltak is.
Sokáig nem kaptam munkát. Aztán akadt egy-egy kényelmes polgár, kereskedő, iparos, hivatalnok, vagy erősen elfoglalt munkás, akihez eljárogattam borotválni, hajat vágni.
Sose szerettem a műhely ásító unalmát. Így a házalás mellett akadt időm olykor, hogy könyvet vegyek a kezembe. Szomorúságaimból meg karcolatokat készítettem. A külvárosi tengődés vigasztalansága áradt belőlük és sokszor eldobtam az írásaimat. Nem vonzott a kevés fizetés, a hetykén odavetett borravaló a műhely látástól vakulásig tartó rabságában. Így vált belőlem nyughatatlan vérű házaló borbély. Zugiparos. Keresztül az Amerikán, a Plank-kerten, a szentgyörgyi állomástól a cukorgyárig loholtam lélektelenül.
Zsebeimbe rejtem a szerszámokat. Ruhám bélése kikopik a tömött zsebektől. De szabadabb vagyok. Igaz, sokat rohanok, míg átfutom a várost. Sok mindent figyelek és sok mindent jobban látok. Messze kerülöm az ismerős irigy kismestereket, akik unatkozva álldogálnak szurtos üzletük előtt és a gyérülő vendégeket lesik, mint zsákmányra éhes szomorú pókok.
Sivár esték és bánatos hajnalok vándora vagyok. Sártól tocsogó járdákon bukdácsoló, kicsinyes emberek szeszélyeinek kiszolgálója. Kilométereken keresztül loholok egy borotválásért, de nem rosszabb ez, mint a műhely taposómalma.
Átlopom magam a girbe-görbe utcákon. Sonnenfeld vár, a keményítőgyár hivatalnoka. A város másik végében lakik és már reggel fél hatkor borotválni kell. Hatra megy a gyárba. Nála vannak az üzem kulcsai. Izgága, kövér ember, mindig siet otthonról. Nem szereti a feleségét s munkába öli az erejét.
- Siessünk, siessünk. Jani, már öt perccel múlt fél hat...
Könnyű szakálla van, lekapkodom. Orgonakölnije majdnem büdös, olyan erős szaga van. Megmosom az arcát.
- Holnapután, szerdán, elutazom, csak csütörtökön jöjjön, Jani.
- Igenis, Sonnenfeld úr - feleltem halkan és illedelmesen. De mi lesz, ha a parkettás mester is csütörtökön reggel akar borotválkozni? - gondolom el hirtelen és meghökkenek. - Eh, lesz, ahogy lesz. Valamelyikük szőrös marad. És majd felmondással fenyegetődzik. Két helyen egyidőben nem lehetek.
Sonnenfeld a hídra megy, én a Templom utca felé vágok át. Nagykendős öregasszonyok bandukolnak a templomba, évszázados megadással mennek az esős utcákon.
A loholás és az ácsorgás a csukott kapuk előtt egyaránt kifáraszt. Néhol háromszor-négyszer kell csengetnem, mire álmos-kócosan kitekint valaki, mérgesen dohogva.
- Ki a fene az már megint?
- Bózsa úr borbélya...
Kapukulcscsörgés, beengednek.
- Ilyen korán akar az öreg borotválkozni, tán lagziba megy?
- Korán szeret tisztálkodni az öreg - sunyítok csendesen. Senkit sem szabad megsértenem, nincs semmiről véleményem, mert nincs iparom és kisebb értékű ember vagyok, borbély, koszvakaró, ahogy a külváros nevez bennünket, testápoló munkásokat.
Szlobonyi, a szabómester mindig tele van itallal, mint a csap. Gyakran rosszullét fogja el a szappanozás alatt. Italos emberek nem tudják elviselni a borbélyszappan kesernyés mandulaszagát. Néha nem tarthatja ki a borotválás végéig.
- Engedjen csak - tolja el ádámcsutkája felől a borotvát -, kimegyek... - Nagyot csuklik és félig borotváltan kiszalad. Levegőért kapkodva jön be a féligkész tűzoltóruháktól rendetlen szobaműhelybe és folytatom a munkát.
A cipészmester, Pércsics mindig alaposan megvárakoztat. Sokszor egy óra is beletelik, mire borotválkozni a rossz karszékre ültethetem. Hol a főzéshez kapkod, hol a cipőfejeléshez. Felesége szomszédol valahol. Nem szereti az urát és a gyerekeit. Az a hír járja felőle, hogy meg is csalja a gyámoltalan, akaratnélküli, sokat dolgozó, mindig mosdatlan embert. Lakószomszédjuk, az az öreg, szikár özvegyasszony, puritán lélekkel szapulja rossz gazdálkodásért Pércsicsnét.
- Istenkém, Istenkém, hogy tehet ilyet egy asszony. Itt vannak a szép gyerekei, koszban hagyja őket; az ura szorgalmas, rendes ember és ő sose tartja itthon az orrát... Tudja, szomszéd, hogy én vizeskötéllel verném ezt az asszonyt!
- Hagyja el, Julis néni - legyint lemondóan a suszter -, megpróbáltam én már mindent. Nem használ a verés se, a szép szó se... Hej, mikor én orosz fogságban voltam, de jó asszonyom volt és szamár fejjel otthagytam! De a honvágy, a honvágy... Kellett ez nekem...
Nagy hassal, magas vérnyomással üldögélnek a külvárosi nyugdíjasok a sárgás novemberi napon. Lehet, hogy utolsó őszük napsugarait élvezik. Alkoholba fojtott 70-80 éves szívük már nem sokáig bírja az erőlködést. Lábuk vízzel telt daganata lassan emelkedik. Szelíd a szemük, megbocsátóan nézdegélnek az utcán csintalankodó szilaj cigánygyerekekre, akik rongyokban, de vidám, feketés képpel hancúroztak a házak előtt sarjadt őszi füvön.
Bemegyek a nyugdíjas Szabó bácsival a konyhájukba. Míg én borotválok, rapancsos arcú felesége bodorszőrű kutyáit füröszti és selypítve énekelgeti a szappanosvíztől prüszkölő kis jószágoknak...
- Aranyos a patkó a sarkán... Aranyos a patkó a sarkán...
Csendes, megszokott mosollyal állítok be a külvárosi nyugdíjasokhoz, zugiparosokhoz és kismesterekhez. Megbámulom a 60-65 éves élénk embereket, akik fürge léptekkel mennek és kitartóak az élet viszontagságaival szemben. Mi lesz énbelőlem 60-70 éves koromra?... Hiszen már most, innen a harmincon örökösen a kínos fáradtság az alapérzetem. Tán sose jutok a szakállerdő végére!
A rapancsos arcú öregasszony csak a kutyáját szereti. Villámló, örökké fiatal szeme a kényelmes öreget kémleli. Mindig az öreggel zsörtölődik. Most már mindent elhanyagol. Valaha minden ragyogott a keze alatt. Most már csak a kiskutyák selymes szőre tiszta. A lakásban az öreg és használt holmik szinte ragadnak a gondozatlanságtól. A házi "koszvakarászatot", "tetűvadász munkát" szörnyen utálja az öregasszony, de nem engedheti az öreget borbélyhoz, mert a hosszú várakozás ideje alatt "berúg" és akkor fullad és káromkodik. Szörnyen tud gyalázkodni az öreg egykori fűtő korából. Az öregasszony ijedten hányja magára ilyenkor a keresztet.
- Istenkém, add vissza az eszét!...
Utálja az apró szőrrel teli szappanhabot a vén Szabóné.
- Huh, akár a koporsószósz. - Őszinte undorodással viszi ki a piszkos vödröt, amibe a vakarászat eredményét hajítottam.
Az olcsó vacsora-töpörtő mellé nem ehetek hagymát, ha az öregedő óramesterhez, Kudlikhoz megyek. Vacsora időtájon járok hozzá hétközben. Nem szereti az erős szagokat Kudlik, különösen a kellemetlen szagokat nem. Rosszul lesz tőlük.
- Ugyan ne sajnálja, Jani, úgy a kölnivizet, mintha a magáét használná... Van még a drogériában.
Szürkülő haját diófaolajjal kenem meg és egészen simára kefélem, ha este kirándulásra készülődik. Beteges felesége sejti, hova megy ilyenkor.
- Dini, ha tudnád, hogy bű lesz a pancsolástól!... - csipkedi epésen.
- Nem érted te az urak dolgát - legyint az órás nyugodtan.
Kudliktól hazamegyek és a maradék töpörtővel azért is fokhagymát eszek. Aztán olvasgatok a kis petróleumlámpa mellett a konyhaasztalra könyökölve, míg a viaszosvászonra nem bukik álmosan a fejem.
Valamiről minden "vendéggel" fecsegni kell. Ugyan milyen borbély az, aki nem tálalja fel a napi pletyka eseményeit. Ha más nincs, az időjárásról beszélgetünk. Témahiányban mindenki az időjárásról fecseg.
- Azt mondják, nem tesz jót a jövendő termésnek ez a vége - szakadatlan esőzés - mondom Muszinnak, az iskolaszolgának, aki parasztszármazású s bizonyára érdekli a föld és a termés. - Felveti a víz a mezőket...
Vakbuzgó, kiaszott felesége öreg tepsit súrol a tűzhely előtt. Egész nap nem szólna, ha vallási térre nem terelhetné olykor a világiak beszédét. Szavaimra felegyenesedik és mélytüzű szemét az ég felé fordítva, kioktat:
- Ha Isten úgy akarja, hogy mind kipusztuljon a termés, az is jól van, mert Isten akaratja...
Gyenge borbély, szerényen és ijedten elhallgatok a fanatikus hitnek ilyen életet kitöltő ereje előtt.
Muszinék nagyszemű, vékony lánya unottan seper. Az élet minden megnyilatkozását figyelő emberként sovány, barna arcára lopom anyja szavaitól riadt tekintetemet. Ó, tudom, tetűk másznak a lány hajában, pedig a bokájáról és a szeméről költeményeket kellene írni, mikor bő szoknyájában "kólót" táncol.
Kerekes, a nyugalmazott börtönőr vastag, nehézkes ember, valaha nagyon szép feleségének rabja. Papucsuralom van náluk. Rigolyás beteg asszonya mindjárt sipít, ha hátramegy és kicsit hosszabb ideig marad.
- Szűzmárjám, mit tudsz ott ennyi ideig csinálni! Igazítsd meg a fejemalját.
- Az ember még a lábát sem teheti ki tőled - dohog Kerekes és felemeli a csontvázsovány asszonyt, hogy fekhelyét megigazítsa. Nem tud enni Kerekesné. Heteken át egy kis kávén, csöppnyi orvosságon tengődik. De még ez is kijön belőle. Semmilyen orvoslás sem tud már rajta segíteni. Pedig Bosnyák Katica néni, a híres "vrácsás" asszony is ráimádkozott már és kipróbálták az összes ajánlott füveket, folyadékokat, kenőcsöket és babonás eljárásokat is és az összes környékbeli orvosokat tönkretették már idegileg.
Kerekest gyorsan meg kell borotválni. Felesége nem nézheti békén, ha nagyon kicsinosítják a férjét.
- Tán háztűznézőbe akarsz menni?... Alig várod már, hogy lecsukjam a szemem.
- Oliva, Oliva, mi jár az eszedben... - csóválja fejét Keres és jóságos igyekezettel tűri a beteg ezer szeszélyét.
Olykor sehogy se fog a borotvám. Fenőszíjamtól függ ez. Fenőszíjam pedig misztikusan kiszámíthatatlan.
Sebők János a szövőgyárban munkás. A sakkjátékba és a politikába szerelmes. Elhanyagolja a lányokat, elhanyagolja az öltözékét, ha sakkozhat vagy valakivel megbeszélheti okosan a sustorgó eseményeket.
- Maradjon, Jankóm, egy játszmára - kérlel a borotválás után. - Hová siet? Megborotvál és utána úgy elszalad mindig, hogy szót is alig válthatunk.
- Nézze, János, úgyis könnyen kikapok magától. Minek vesződjünk, nem vagyok én érdemes ellenfél.
- Jobban múlik az idő. Ebben az átkozott esőben nincs kedvem a korzón csatangolni. Vagy menjek a Plank-kertbe garasos szerelemért? Maradjon még...
Este már merevek és fájdalmasak a rossz lábaim. Székre vagy ágyra huppanok, vagy rossz cipőpapucsba dugva lábamat konyhánkban mászkálok, összekunyorált könyvekbe bújok és nagy műveltségről álmodozom.
Ó, ha egyszer könyvek halmai közé ülhetnék gondtalanul és falhatnám a betűket megszakítás nélkül, talán nem is jajgatnék többé a szomorúságtól.
És nem gyűlölöm a borotvámat. A világválság káoszában keskeny utat vagdosok vele magamnak, kifelé, valahova a mindig sötétebben ködlő kenyértelenségből.
Kimeredt szemmel keserű kétségek hangját figyelem: ugyan mit akar egy, az anyagi elesettség és a kisebbségi sors szeszélyeiben szomorúságokat firkálgató borbélylegény: kultúrába szerelmesedve siratni a vidéki szűkösség áthághatatlan korlátait? Minek álmodik? Mire törekszik? Maradjon békén, pusztuljon békén a süllyedő életért kapaszkodó vidéki kontár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése