A kocsmában kilencen ültek az asztal körül. Tizedik volt a garabonciás.
Felemás ember minden városban akad, ezekre az Isten csak félszemmel vigyáz. Az ilyennek ázott a külseje és zavar bujkál benne, az élettől sokkal többet akar, mint mások, de nincs ám izma: táltos és törtlábú bolha egy időben. Minden városvégén sántikál a spriccerek körül ilyen sodródó pajtás. Olykor szakállas, mogorva de cézári gőggel őriz valamit, amit mindig kinevetnek: önmagát.
Kilencen ültek az asztal körül, tizedik volt a garabonciás. Még nem nőtt szakálla, még fiatal volt és tejfehér képpel fagyott bele az embercsoportba. Csak félvállról járatták vele a bolondját, ahhoz még nem voltak elég részegek, hogy hallgassák, mit is mond. Koccintottak is vele: igyál, Menyhért! A kövér nyomdász, aki körültöltött, nagyon ügyelt, hogy az üvegből mindig a maradékot rázza a pohárba, a szódát meg úgy spriccelte rézsút kicsit, hogy a gyöngyöző vízharmat amannak arcát érje. Valami kaján, kegyetlen törvényszerűség volt eben a ténykedésben a kilencek részéről a tizedik felé. - "Hó-hó" - mondta a szódás ember, mint aki komolyan bocsánatot kér, de ott volt a tekintetén: coki a potyázóknak! Annak így is jó, sőt, csak így jó, ha mulatság van vele!
A garabonciás mindebből semmit sem látott. Vak volt a lelke régen. Úgy tapadt szélről az asztal sarkához, mint akit emberi erő aligha lesz képes elvonszolni onnan. Ha rászóltak gorombán, lekapta tekintetét a pohár fölé és úgy motyogott magába: Ördög bújjon a hasadba! Talán ezt mondotta, de lehet, hogy csak bocsánatot kért.
*
Fél tízkor megjelent az első asszony, az első feleség. Göbölyű, de lelkesszemű. Derűsen nézett a füstös terembe.
- Ó, hát te itt vagy, te jómadár - mondotta párjának csengő fejhangon. Korholva mondta, de pajkosan és kiérzett belőle a büszkeség. Mintha az egész sűrű kisvárosi élet belibbent volna vele a kocsmaajtón.
- Nini, a Drenyákné - siettek többen is kézfogásra feléje. Aki kézcsókra határozta el magát, annak legyintésféle érte az arcát, mint a nagy selmát, ha jutalmat kap a tréfáért.
Hétpróbás öreg kocsmatöltelékek berzenkedve nyújtogatták nyakukat vagy rántottak egyet kabátjukon. - "Ez a Drenyákné, ez igen!" - mondta tekintetük. Ez nem kisírt szemmel, hajnalban jár uráért, nagykendőben és lomposan, mint a többi feleség. Akár a pajtás, nézd úgy nyomul a kilencek asztala felé, poharat hozat, mintha jelezné: ha neked lehet, nekem is lehet. Ha ott ülhet minden gubbasztó éhenkórász, hát én is ott ülhetek uram asztalánál!
A levegő egyszerre megtelt feszültséggel, hetvenkedés gurult az asztalon a poharak között, koccintások mellett furcsa szavakkal tört utat a részegség. Nem az a tompa butító hajnali mámor, csak bőbeszédű társa, amikor a katonaviseltből kitör a sarzsil a hazugból az igazmondás és mindenkiből kiugrik valami jogcím az elsőségre.
Aztán sűrűsödött a gőg, megbillent az önuralom mérlege, ez a kocsmárosok, kucséberek, cigányok és minden emberi megingásra épülő szakma pillanata. Teveháton ringó karaván vonul olyan elszántsággal a perzselő sivatagba, mint ilyenkor az emberi lélek. És feltünedeznek távoli városok tornyai, ahol idegen zsongás él. Részegország, amelynek utcáin furcsán-ferdén él az ember és találkozik önmagával. Sőt csodálatos módon még azzal a mozdulattal, szóval és vággyal is, amelyet a túlsó parton a józanság beléfojtott.
Ezt így egyetlen valaki látta tisztán a kocsmateremben, a garabonciás. Csak ő járt tudatos léptekkel a hosszú-hosszú hídon, a többit a lába vitte csak. Egyedül ő kívánta a részegséget, csak az ő szeme ismerte fel az italosüvegek kettős rendjén átpillantva a mámor tornyát. Ennek a toronynak köveit pálinkás malter tartja össze pár órára, aztán leomlanak a falak és álombakövezik minden reggel a mámorost.
De addig még sok minden történhet.
*
Drenyákné szeme, amikor az asszony benyitott a terembe, először őt vette célba, a garabonciást. Háttal ült neki, de a kabátja csücskén megérezte és tudtak hogy ellenség jött. Igyekezett meglapulni s amikor az asszony szembe került vele, pohara fölé hajolt. Koccintottak éppen többen is: egészségére, tekintetes asszony! Csak éppen ő nem szólt semmit, nem is ivott, csak sóhajtott hangosan.
- Szavalj valamit, Menyhért - nógatták az asztal körül és összenevettek a kilencek. - Minek tartunk itallal, na nem igaz?
Megértette a közóhajt a garabonciás, hiszen nyomatékul oldalba is bökték. De most megbicsaklott, nem állt fel. Valamit motyogott maga elé: - Nincs szél a vitorlámban máma.
- Hát te molnár vagy, nem táltos?
- Hallgass malter, mert zörögnek a téglák, amiket összeraktál!
És felcsendült a felszabaduló nevetés. Neki szabad volt esténként kis részegségért vesébe mászni: fizettek a kilencek, őket mulattatta. Most a kőműves torkának esett neki, azt fojtogatta, csak szóval persze, mert a nagymarkú mester, ha nekiesne, ízére szedné szét. De nem tette, nem ám! Csak nem üt meg kótyagos, felemás embert?
Csak szavaljon, megkapja ma este mindenki a magáét. Olyan bolondos dolog ez, hogy itt ül esténként, aki adott jelre nyelvel, szaval, leszedi róluk a keresztvizet. Ha megvágod, visszavág, de olyan mókásan goromba a szava, hogy az ember napestig elhallgatná. Amíg megunja. Akkor aztán elég odasuhintani egyet keményen, hogy kuss! És a szószátyár egyszerre összecsuklik, mint a disznótorban a hólyag, ha tűt szúrnak bele.
Nevete az asszony a szócsatát, kicsillant a fogsora, úgy nevette. De bolond is az ember mind, urát is beleértve. Csak az jár a fejükben mindig, hogyan lehet mókát űzni a Menyhértből!
*
Mindenki tudta, aki embernek számít a kocsmában, hogy a suszter Drenyáknéhoz jár. Csak a férje persze, az nem tudott róla és a bolondos garabonciás. Az mindig az eget kémlelte, vagy részegen járt a sárba, nem volt gondja az asszonyok ügyére. Talán tündérekkel szeretkezett a maga furcsa világában, ha meg asszonyt hoztak szóba felhorkant ellenségesen és összecsukódott, tüskéit mutogatta, akár a sün.
Hát az igaz, hogy a valóság messze jár mindig a tündértől, de mit akar az ilyen rongyos? Selyemingről szaval, közben lemállik róla a ruha, bársonykabát él vágyában, úri bolondság, nem elég a vágy az élethez, nem bizony, fel kell kelni egyszer és talpraállni. Kiűzni a vérszopót, aki sorvasztja, elállja az utat belülről a kocsmaajtóban és mindig visszaküldi. Dehát, kinek mondhatná ő ezt el? Legfeljebb a csillagoknak a hideg téli mennybolton. Selyeminget azok sem hullatnak alá, csak hunyorgatnak a messzeségben, mint a cinkosok a kártya mögül.l Aztán torkon ragadja a rém, mint a menekülők és csitítva, bátorítva tereli vissza a jó meleg kocsmaszobába...
Mégis kiugrott, majdnem kiugrott sorsából ezen az éjszakán a garabonciás. A tündérek menekülő nyugtalansággal illantak el közeléből, mert ilyen még nem volt, hogy élő asszonyon felejtette szemét hűtlen ágyasuk. A suszter szeretőjén éppen, aki nevette eleinte, később már sajnálta: - "Ugyan hagyjátok, ne maceráljátok folyton ezt a szerencsétlen!" Nem törődtek már ezzel sem sokat a részegek: Drenyák a kucséber kosarában turkált, egész halom csokoládé állt előtte, azt dobálta széjjel.Nem látta, hogy asszonya már régen az asztal végében ül, később az ajtófélfát támogatták ketten: felesége és a garabonciás. A kocsmában vágni lehetett a füstöt, mindenki lármázott, hogy azok ott ketten mit beszéltek, azt csak a csillagok tudják.
Van néha, hogy az asszony a gyenge pártjára áll, szemben azzal, amit az egész világ hisz. Furcsa kívánkozással nyújtja kezét - nini, egy megbillent ember! És vágy támadt benne ilyenkor, hogy az embert visszarántsa. Lehet, hogy ez is így volt, de úgy is lehet, hogy beszélgettek éppen: - "Aztán maga miféle ember, hallja, hogy úgy nevetik mind?" Talán felnyögött a garabonciás: - "Én-e, tekintetes asszony, minthogy én," Talán védekezett kevés maradék erejével és még hazudott is, elhazudta örök reményét, hogy írnok is lehet még a városnál. Talán éppen a selyemingről beszélt, a bársonykabátról, ki tudja mit evett rajta a kikapós mesterasszony. A valóság az volt, hogy beszélgettek, Drenyákné és a garabonciás, egymás kezét szorongatták, csokoládét ettek, előbb az asszony harapott bele, aztán átnyújtotta a férfinak: a csokoládén ott maradt az asszony egérfogának nyoma. Jártak-keltek körülöttük a részegek, megfenyegették őket tréfásan, nicsak a garabonciás, rikoltozták, udvarol a szépasszonynak. És ez olyan vidám dolog volt, hogy nevetni kellett megint.
Hej, csodálatos világ, mámoros éjszaka, Részegország merre viszed ennek a két embernek a dolgát? Mert baljóslatú jelek izzottak. A suszter, a féltékeny szerelmes már nagyon figyelte mindkettőjüket és arca belesápadt a gyűlöletbe.
*
Éjfél után Drenyák hazavonszolta feleségét. Így szokta mindig, ha tetején áll a mulatság, - na ebben is jókor támad fel a féltékenység, mondták cimborái. Nem billent fel a hangulat ettől, tapsolva és zajongva, vidáman búcsúzkodtak. Csak a felemás emberre szakadt búbánatos elhagyatottság, talán először életében. Megléptek a tündérek is és sáros mellékúton bukdácsolt feléje a mámor. Először rongyos cipőjét látta meg, aztán nagy lelkét teregette széjjel: szennyesbe adná az egész életét, úgy érezte. Már csak a pálinka segített, gyere testvér, ölelte magához, úgy lehet, hogy elhagyjuk egymást, de most ünnepeljünk!
Nem látták még olyan részegen a garabonciást soha, mint a tisztulás órájában éppen. Keserveset, nagyot rikoltott a teremben. - "Menj fenébe már." - Pantus, a zenész már az is kergette, annak is mutatta lyukas talpát. - "Ide folt kellene, folt, hallod-e?"
- Tapaszd be malterrel - üvölti vissza a kőműves és röhögött vastagon. - "Be kéne ásni a földbe nyakig!" - ilyen hangok is hallatszottak és garázda módján a garabonciás a hang felé indult, hogy életében először elégtételt vegyen egy sértésért. De csak a székig jutott el, az egyik székig éppen, ott összecsuklott és ott maradt.
Fejét lehajtva csapzottan aludt el, úgy aludt ott, hogy fájni tudott mindenkinek. Furcsa megszállottsággal arcán horkolt és nem tudta reggelig, mi van vele. Csak azt érezte jó ideig, hogy jeges vízben gázol a lába, cipőtlen lábán furcsán meredt a rongyos fuszekliből ég felé a meztelen nagyujja.
De lehet, hogy csak álmodta az egészet, lehet.
*
Amíg így aludt a garabonciás, csoda történt. A féltékeny suszter, aki kijózanodva régtől figyelte ellenfelét, leszedte lassan a cipőt annak lábáról és elvitte megtalpalni. Nem röstellt félórát gyalogolni, kinyitni a műhelyt éjszaka, talpat szabni és ráverni a cipőre.
De nem ám mind a kettőre! Csak az egyikre. Nem is a lyukas talpúra, a másikra. Kegyetlen arccal verte, kalapálta a bőrt, rétegre réteget rakott, jó vastagon. Olyan cipőt formált, mint a nyomorékoké. Ortopéd cipőt jó vastag talppal. - "Ha sántít is majd a kutya, ez nem ázik át soha!"
A balcipőt, a lyukasat, azt érintetlenül vitte vissza a kocsmába. Alig egy páran lézengtek már ott, hisz hajnal volt már régen, világos és csodálkozó kofák látták, hogy cipőt szállít a suszter virradatkor. Betalpalt a szállítmánnyal éppen a kuncsaft elé, az ott aludt még a széken a sarokban, rongyos fuszekliben. Ráadta a cipőt a részegre és megelégedett arccal szemlélte művét.
Éppen három centivel volt vastagabb a másik talpnál.
*
Sántító árnyék vonult át éjszakánként átkozódva a kisvárosi csöndben. Kocsmáról-kocsmára járt, léptei mélyen cuppogtak a sárban. Egyik lábát vastag talp védte a hólé és nedvesség ellen, de ó jaj, ott volt a másik láb is három centivel közelebb a földhöz, annak hasadékán bőségesen ömlött és szivárgott be a víz.
Átkozódva vonult a garabonciás, hangja olyan volt, mint a hímszarvas bőgése. Ordítozva susztert követelt utcahosszat, aki leveszi róla az átkot, vagy megtalpalja egyetlen pár cipőjének másik felét is.
Felemás ember minden városban akad, ezekre az Isten csak félszemmel vigyáz. Az ilyennek ázott a külseje és zavar bujkál benne, az élettől sokkal többet akar, mint mások, de nincs ám izma: táltos és törtlábú bolha egy időben. Minden városvégén sántikál a spriccerek körül ilyen sodródó pajtás. Olykor szakállas, mogorva de cézári gőggel őriz valamit, amit mindig kinevetnek: önmagát.
Kilencen ültek az asztal körül, tizedik volt a garabonciás. Még nem nőtt szakálla, még fiatal volt és tejfehér képpel fagyott bele az embercsoportba. Csak félvállról járatták vele a bolondját, ahhoz még nem voltak elég részegek, hogy hallgassák, mit is mond. Koccintottak is vele: igyál, Menyhért! A kövér nyomdász, aki körültöltött, nagyon ügyelt, hogy az üvegből mindig a maradékot rázza a pohárba, a szódát meg úgy spriccelte rézsút kicsit, hogy a gyöngyöző vízharmat amannak arcát érje. Valami kaján, kegyetlen törvényszerűség volt eben a ténykedésben a kilencek részéről a tizedik felé. - "Hó-hó" - mondta a szódás ember, mint aki komolyan bocsánatot kér, de ott volt a tekintetén: coki a potyázóknak! Annak így is jó, sőt, csak így jó, ha mulatság van vele!
A garabonciás mindebből semmit sem látott. Vak volt a lelke régen. Úgy tapadt szélről az asztal sarkához, mint akit emberi erő aligha lesz képes elvonszolni onnan. Ha rászóltak gorombán, lekapta tekintetét a pohár fölé és úgy motyogott magába: Ördög bújjon a hasadba! Talán ezt mondotta, de lehet, hogy csak bocsánatot kért.
*
Fél tízkor megjelent az első asszony, az első feleség. Göbölyű, de lelkesszemű. Derűsen nézett a füstös terembe.
- Ó, hát te itt vagy, te jómadár - mondotta párjának csengő fejhangon. Korholva mondta, de pajkosan és kiérzett belőle a büszkeség. Mintha az egész sűrű kisvárosi élet belibbent volna vele a kocsmaajtón.
- Nini, a Drenyákné - siettek többen is kézfogásra feléje. Aki kézcsókra határozta el magát, annak legyintésféle érte az arcát, mint a nagy selmát, ha jutalmat kap a tréfáért.
Hétpróbás öreg kocsmatöltelékek berzenkedve nyújtogatták nyakukat vagy rántottak egyet kabátjukon. - "Ez a Drenyákné, ez igen!" - mondta tekintetük. Ez nem kisírt szemmel, hajnalban jár uráért, nagykendőben és lomposan, mint a többi feleség. Akár a pajtás, nézd úgy nyomul a kilencek asztala felé, poharat hozat, mintha jelezné: ha neked lehet, nekem is lehet. Ha ott ülhet minden gubbasztó éhenkórász, hát én is ott ülhetek uram asztalánál!
A levegő egyszerre megtelt feszültséggel, hetvenkedés gurult az asztalon a poharak között, koccintások mellett furcsa szavakkal tört utat a részegség. Nem az a tompa butító hajnali mámor, csak bőbeszédű társa, amikor a katonaviseltből kitör a sarzsil a hazugból az igazmondás és mindenkiből kiugrik valami jogcím az elsőségre.
Aztán sűrűsödött a gőg, megbillent az önuralom mérlege, ez a kocsmárosok, kucséberek, cigányok és minden emberi megingásra épülő szakma pillanata. Teveháton ringó karaván vonul olyan elszántsággal a perzselő sivatagba, mint ilyenkor az emberi lélek. És feltünedeznek távoli városok tornyai, ahol idegen zsongás él. Részegország, amelynek utcáin furcsán-ferdén él az ember és találkozik önmagával. Sőt csodálatos módon még azzal a mozdulattal, szóval és vággyal is, amelyet a túlsó parton a józanság beléfojtott.
Ezt így egyetlen valaki látta tisztán a kocsmateremben, a garabonciás. Csak ő járt tudatos léptekkel a hosszú-hosszú hídon, a többit a lába vitte csak. Egyedül ő kívánta a részegséget, csak az ő szeme ismerte fel az italosüvegek kettős rendjén átpillantva a mámor tornyát. Ennek a toronynak köveit pálinkás malter tartja össze pár órára, aztán leomlanak a falak és álombakövezik minden reggel a mámorost.
De addig még sok minden történhet.
*
Drenyákné szeme, amikor az asszony benyitott a terembe, először őt vette célba, a garabonciást. Háttal ült neki, de a kabátja csücskén megérezte és tudtak hogy ellenség jött. Igyekezett meglapulni s amikor az asszony szembe került vele, pohara fölé hajolt. Koccintottak éppen többen is: egészségére, tekintetes asszony! Csak éppen ő nem szólt semmit, nem is ivott, csak sóhajtott hangosan.
- Szavalj valamit, Menyhért - nógatták az asztal körül és összenevettek a kilencek. - Minek tartunk itallal, na nem igaz?
Megértette a közóhajt a garabonciás, hiszen nyomatékul oldalba is bökték. De most megbicsaklott, nem állt fel. Valamit motyogott maga elé: - Nincs szél a vitorlámban máma.
- Hát te molnár vagy, nem táltos?
- Hallgass malter, mert zörögnek a téglák, amiket összeraktál!
És felcsendült a felszabaduló nevetés. Neki szabad volt esténként kis részegségért vesébe mászni: fizettek a kilencek, őket mulattatta. Most a kőműves torkának esett neki, azt fojtogatta, csak szóval persze, mert a nagymarkú mester, ha nekiesne, ízére szedné szét. De nem tette, nem ám! Csak nem üt meg kótyagos, felemás embert?
Csak szavaljon, megkapja ma este mindenki a magáét. Olyan bolondos dolog ez, hogy itt ül esténként, aki adott jelre nyelvel, szaval, leszedi róluk a keresztvizet. Ha megvágod, visszavág, de olyan mókásan goromba a szava, hogy az ember napestig elhallgatná. Amíg megunja. Akkor aztán elég odasuhintani egyet keményen, hogy kuss! És a szószátyár egyszerre összecsuklik, mint a disznótorban a hólyag, ha tűt szúrnak bele.
Nevete az asszony a szócsatát, kicsillant a fogsora, úgy nevette. De bolond is az ember mind, urát is beleértve. Csak az jár a fejükben mindig, hogyan lehet mókát űzni a Menyhértből!
*
Mindenki tudta, aki embernek számít a kocsmában, hogy a suszter Drenyáknéhoz jár. Csak a férje persze, az nem tudott róla és a bolondos garabonciás. Az mindig az eget kémlelte, vagy részegen járt a sárba, nem volt gondja az asszonyok ügyére. Talán tündérekkel szeretkezett a maga furcsa világában, ha meg asszonyt hoztak szóba felhorkant ellenségesen és összecsukódott, tüskéit mutogatta, akár a sün.
Hát az igaz, hogy a valóság messze jár mindig a tündértől, de mit akar az ilyen rongyos? Selyemingről szaval, közben lemállik róla a ruha, bársonykabát él vágyában, úri bolondság, nem elég a vágy az élethez, nem bizony, fel kell kelni egyszer és talpraállni. Kiűzni a vérszopót, aki sorvasztja, elállja az utat belülről a kocsmaajtóban és mindig visszaküldi. Dehát, kinek mondhatná ő ezt el? Legfeljebb a csillagoknak a hideg téli mennybolton. Selyeminget azok sem hullatnak alá, csak hunyorgatnak a messzeségben, mint a cinkosok a kártya mögül.l Aztán torkon ragadja a rém, mint a menekülők és csitítva, bátorítva tereli vissza a jó meleg kocsmaszobába...
Mégis kiugrott, majdnem kiugrott sorsából ezen az éjszakán a garabonciás. A tündérek menekülő nyugtalansággal illantak el közeléből, mert ilyen még nem volt, hogy élő asszonyon felejtette szemét hűtlen ágyasuk. A suszter szeretőjén éppen, aki nevette eleinte, később már sajnálta: - "Ugyan hagyjátok, ne maceráljátok folyton ezt a szerencsétlen!" Nem törődtek már ezzel sem sokat a részegek: Drenyák a kucséber kosarában turkált, egész halom csokoládé állt előtte, azt dobálta széjjel.Nem látta, hogy asszonya már régen az asztal végében ül, később az ajtófélfát támogatták ketten: felesége és a garabonciás. A kocsmában vágni lehetett a füstöt, mindenki lármázott, hogy azok ott ketten mit beszéltek, azt csak a csillagok tudják.
Van néha, hogy az asszony a gyenge pártjára áll, szemben azzal, amit az egész világ hisz. Furcsa kívánkozással nyújtja kezét - nini, egy megbillent ember! És vágy támadt benne ilyenkor, hogy az embert visszarántsa. Lehet, hogy ez is így volt, de úgy is lehet, hogy beszélgettek éppen: - "Aztán maga miféle ember, hallja, hogy úgy nevetik mind?" Talán felnyögött a garabonciás: - "Én-e, tekintetes asszony, minthogy én," Talán védekezett kevés maradék erejével és még hazudott is, elhazudta örök reményét, hogy írnok is lehet még a városnál. Talán éppen a selyemingről beszélt, a bársonykabátról, ki tudja mit evett rajta a kikapós mesterasszony. A valóság az volt, hogy beszélgettek, Drenyákné és a garabonciás, egymás kezét szorongatták, csokoládét ettek, előbb az asszony harapott bele, aztán átnyújtotta a férfinak: a csokoládén ott maradt az asszony egérfogának nyoma. Jártak-keltek körülöttük a részegek, megfenyegették őket tréfásan, nicsak a garabonciás, rikoltozták, udvarol a szépasszonynak. És ez olyan vidám dolog volt, hogy nevetni kellett megint.
Hej, csodálatos világ, mámoros éjszaka, Részegország merre viszed ennek a két embernek a dolgát? Mert baljóslatú jelek izzottak. A suszter, a féltékeny szerelmes már nagyon figyelte mindkettőjüket és arca belesápadt a gyűlöletbe.
*
Éjfél után Drenyák hazavonszolta feleségét. Így szokta mindig, ha tetején áll a mulatság, - na ebben is jókor támad fel a féltékenység, mondták cimborái. Nem billent fel a hangulat ettől, tapsolva és zajongva, vidáman búcsúzkodtak. Csak a felemás emberre szakadt búbánatos elhagyatottság, talán először életében. Megléptek a tündérek is és sáros mellékúton bukdácsolt feléje a mámor. Először rongyos cipőjét látta meg, aztán nagy lelkét teregette széjjel: szennyesbe adná az egész életét, úgy érezte. Már csak a pálinka segített, gyere testvér, ölelte magához, úgy lehet, hogy elhagyjuk egymást, de most ünnepeljünk!
Nem látták még olyan részegen a garabonciást soha, mint a tisztulás órájában éppen. Keserveset, nagyot rikoltott a teremben. - "Menj fenébe már." - Pantus, a zenész már az is kergette, annak is mutatta lyukas talpát. - "Ide folt kellene, folt, hallod-e?"
- Tapaszd be malterrel - üvölti vissza a kőműves és röhögött vastagon. - "Be kéne ásni a földbe nyakig!" - ilyen hangok is hallatszottak és garázda módján a garabonciás a hang felé indult, hogy életében először elégtételt vegyen egy sértésért. De csak a székig jutott el, az egyik székig éppen, ott összecsuklott és ott maradt.
Fejét lehajtva csapzottan aludt el, úgy aludt ott, hogy fájni tudott mindenkinek. Furcsa megszállottsággal arcán horkolt és nem tudta reggelig, mi van vele. Csak azt érezte jó ideig, hogy jeges vízben gázol a lába, cipőtlen lábán furcsán meredt a rongyos fuszekliből ég felé a meztelen nagyujja.
De lehet, hogy csak álmodta az egészet, lehet.
*
Amíg így aludt a garabonciás, csoda történt. A féltékeny suszter, aki kijózanodva régtől figyelte ellenfelét, leszedte lassan a cipőt annak lábáról és elvitte megtalpalni. Nem röstellt félórát gyalogolni, kinyitni a műhelyt éjszaka, talpat szabni és ráverni a cipőre.
De nem ám mind a kettőre! Csak az egyikre. Nem is a lyukas talpúra, a másikra. Kegyetlen arccal verte, kalapálta a bőrt, rétegre réteget rakott, jó vastagon. Olyan cipőt formált, mint a nyomorékoké. Ortopéd cipőt jó vastag talppal. - "Ha sántít is majd a kutya, ez nem ázik át soha!"
A balcipőt, a lyukasat, azt érintetlenül vitte vissza a kocsmába. Alig egy páran lézengtek már ott, hisz hajnal volt már régen, világos és csodálkozó kofák látták, hogy cipőt szállít a suszter virradatkor. Betalpalt a szállítmánnyal éppen a kuncsaft elé, az ott aludt még a széken a sarokban, rongyos fuszekliben. Ráadta a cipőt a részegre és megelégedett arccal szemlélte művét.
Éppen három centivel volt vastagabb a másik talpnál.
*
Sántító árnyék vonult át éjszakánként átkozódva a kisvárosi csöndben. Kocsmáról-kocsmára járt, léptei mélyen cuppogtak a sárban. Egyik lábát vastag talp védte a hólé és nedvesség ellen, de ó jaj, ott volt a másik láb is három centivel közelebb a földhöz, annak hasadékán bőségesen ömlött és szivárgott be a víz.
Átkozódva vonult a garabonciás, hangja olyan volt, mint a hímszarvas bőgése. Ordítozva susztert követelt utcahosszat, aki leveszi róla az átkot, vagy megtalpalja egyetlen pár cipőjének másik felét is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése