Tegyük föl, hogy Devecseri István, aki csendes, kocsmát nem járó magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat kap a tanyába. Vagy valami úrféle társaság a városból, vagy esetleg a komája, aki egy napi járóföldre lakik, s így ritkán találkoznak. Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke, vagy akár a varrógépben utazó vigéc. Elég az hozzá, hogy a látogatók örömére, amint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába megy István, s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén, kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel magának emléket a halála után.)
Emellett van még sonkacsülök is, ami szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá, és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, aki "bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak". A tanya Mátyás király óta eljutott a bicskáig, s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóízűen falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porcelán tányérján késsel, villával a gyenge csirkecombot, mint kézből a koma a csülköt. Utána szép íves karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik ekkorára az asszony is, aki frissen szedett zöld paprikát hoz. Így megy a früstök egy darabig a törköllyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.
- Hova? - kérdezi a másik.
- Barackér' - felel Devecseri büszkén. - Van ojan is, a magam üstyin főtt.
Most jön a barackpálinka, s abból iszogatnak, amíg el nem érkezik az idő, amidőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a koma csak benézett ide, éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van ezúttal, amennyiben levelet ad föl a postán a fiának, akit Boszniában sarcol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kútgémek oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt el kell vinni, messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat, s a koma a barackból való italozás után jókedvűen hág a fürhécre, s a kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.
Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, amit Knigge a lépcsőig való kikísérés címen ír elő.
Mikor a kocsi a fordulónál eltűnik, Devecseri visszatér, és a munkája után akar látni. A munka ezúttal komolyabb, mert az udvart kellene méricskélni egy újabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból borjúköteleket hoz elő, összebogozza, és azzal próbálja széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a bizonyos.
De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig kellemesen bizsereg, és némi barackbéli folytonosságot kíván. A józan életű Devecseri Istvánnal szokatlan érzés ez nagyon, de ezúttal már mindegy.
Ennélfogva eldobja a kötelet, és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még egyet a barackból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás maradványait mind a helyére hordta vissza.
A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:
- De rágyütt kend az ízire...
Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz elő, s azt mondja az asszonynak:
- Elmék egy kicsit.
- Hova?
- Biczókhon.
Tudni kell, hogy Biczóknak kocsmája van kint, s ezt nem is állja meg beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:
- Ugyan?
- De bizon csak - feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal István.
- De ebédre előgyün kend?
- Elő.
István most már végképp nekiindul. A tanyaudvarban a két kutya összenéz, az egyik lefekszik az út közepére, ami annyit jelent, hogy lélek az ajtón se be, se ki - a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz bojtorjánba akad, az megzörög, s arra Devecseri visszafordul. A kutya alázattal lapul, de amint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman ugrik föl, s most már ő járja elöl az utat. István egyébként nem szokta megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal lépdel maga is, és egész a csöndes kacagásig fölmegy a jókedve, amikor látja, hogy az akácos közében a Hattyú tényleg arra fordul, amerre Biczók kocsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz érzés, ami a szívén feküdt eddig az út alatt, hogy oly könnyedén odahagyta az asszonyt, eltűnik s ő maga belép a tanyai kocsma udvarába.
Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt szokás táncolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van meg egy pad. Nyilvánvalóan ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya a pad alá kerül, és szétnéznek mind a ketten. István gazdát keres, a kutya meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya, s ennélfogva azt mondja István jó hangosan:
- Biczók?
Az eperfa túlsó oldaláról azt mondja valaki:
- No!
Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson, és látja is aztán Biczók Gergely uramat, aki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában, és két könyökre támasztva a fejét, újságot olvas. De az olvasás nem megy könnyen, mert gyűrődött, zsíros nagyon az újság. (Valami úrinépek jártak erre a héten, azok hoztak benne kacsacombot.)
- Hát kend itt van? - kérdezi a vendég.
- Itt ám - mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.
- Hát mért nem szól kend?
- Majd szól kend, ha köll valami.
Persze hogy köll. István elsősorban is bort kér. (Milyent? - kérdezi Biczók. Mindegy, csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.
- Más nem köll? - kérdezi megint Biczók.
- Mi?
- Szolda.
Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!
- Van itt mindön - mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről, s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, ami előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállítani. Így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az újságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból, s miután így a félliteres üvegnek, s a fél szódának a tartalma eltűnt, egybeereszti most a szikvizet a borral.
- Olvassa kend hangosan - ösztökéli a gazdát.
Biczók belekezd a vezércikkbe.
- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon...
- Mi az ugye?
- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-vertá-lá-sá-ról...
István ezen akkorát kacag, hogy a Hattyú kiszalad a pad alól.
- Bolond kend, Biczók. Hiszen nem újság az, hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni, amihün nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.
S húzván a palackból, Biczók felé legyinti a nyakát. Biczók elhalássza, föláll, s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):
- Adjon isten...
- Adjon isten - feleli István, s egészen kedvre kap. Évődni kezd. - Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóízű bor.
Biczók nagyot esik a szóra:
- Jó ugye?
- Jó ám, verje el az isten a tüvit, útrul útra.
Ezen aztán mind a ketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba, s most nagyobb üveggel hoz bort, meg egy sor szódát. Kínálják egymást.
- No.
- No.
A bor fogy.
- Máskülönben hogy van kend? - adja föl a szót Devecseri.
- Vagyok - feleli Biczók. - Hát kend hogy áll?
- Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á...
- Isten á...
A ldja mög elmarad, mert ez a koccintó köszöntés is azon magyar szavak közé tartozik, amelyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.
Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.
- Kend már hallja? - kérdi Biczók.
- Ügön. Harangoznak ebédre.
- Gyék kend velünk.
- Én nem. Csak aztán kigyüjjék kend.
Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a kocsmában, s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánchelyet söpri, amit Devecseri István szótlan kedvteléssel néz a borospalackok mögül. Csak amikor már egészen előtte porzik a seprűvel, mondja neki:
- Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.
Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprűt, s megszalad.
Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé, s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:
- Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.
Azzal iszik újra, s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezúttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát, s a kutya fejére fecskendez vele.
- Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.
A Hattyú föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba, s mert fáj neki az ünnepi emlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénnyel a tenyerében.
- No - mondja, s elébe nyújtja -, kóstolóba.
Elfogadtatik.
- Fecskefarokra ögye kend.
Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kínálva magát új falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját, s az étek után, amikor bevégezte, még jobb ízű a bor. Koccintanak, és beszélgetnek. Az idő múlik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri, s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.
- Fizetök, Biczók - mondja.
- Hát elmén kend? - marasztalja a csárdás.
- El.
S nehogy azt higgye Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (amint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:
- Hogy a béröslegény elgyühessön a tánchelyre.
Ezzel aztán kifizeti, ami rész az italból reá esett, s kezel Biczókkal. A Hattyú megértvén a dolgok állapotát, előremegy. István utána, s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenyeakácok szűkes déli árnyékában a tanya felé.
Otthon az asszonyt a kút mellett találja az ingadozó léptekkel érkező István, amint a tűzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig a dolgos élete párján, és ellágyulva mondja:
- Oda maradtam... Haragszol ugye, Viktor?
Azt mondja Viktor:
- Bizony kár volt a sok szép, jó ételért.
Azt mondja István:
- Sajnálom is már nagyon... Mög a sok pénzt, amit a borért elfizettem.
Erre bűnbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken, s gyenge szellő szaladgál a fiatal akácok alatt. István még egyszer szól: - Nagyon sajnálom.
Viktor csendesen törölgeti kötényével a kút kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait, és szelíd hangon védi Devecseri Istvánt, Devecseri István vádja ellenében:
- Aztán nem köll olyan nagyon évődni... Ha rágyütt kend az ízire.
Emellett van még sonkacsülök is, ami szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá, és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, aki "bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak". A tanya Mátyás király óta eljutott a bicskáig, s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóízűen falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porcelán tányérján késsel, villával a gyenge csirkecombot, mint kézből a koma a csülköt. Utána szép íves karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik ekkorára az asszony is, aki frissen szedett zöld paprikát hoz. Így megy a früstök egy darabig a törköllyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.
- Hova? - kérdezi a másik.
- Barackér' - felel Devecseri büszkén. - Van ojan is, a magam üstyin főtt.
Most jön a barackpálinka, s abból iszogatnak, amíg el nem érkezik az idő, amidőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a koma csak benézett ide, éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van ezúttal, amennyiben levelet ad föl a postán a fiának, akit Boszniában sarcol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kútgémek oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt el kell vinni, messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat, s a koma a barackból való italozás után jókedvűen hág a fürhécre, s a kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.
Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, amit Knigge a lépcsőig való kikísérés címen ír elő.
Mikor a kocsi a fordulónál eltűnik, Devecseri visszatér, és a munkája után akar látni. A munka ezúttal komolyabb, mert az udvart kellene méricskélni egy újabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból borjúköteleket hoz elő, összebogozza, és azzal próbálja széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a bizonyos.
De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig kellemesen bizsereg, és némi barackbéli folytonosságot kíván. A józan életű Devecseri Istvánnal szokatlan érzés ez nagyon, de ezúttal már mindegy.
Ennélfogva eldobja a kötelet, és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még egyet a barackból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás maradványait mind a helyére hordta vissza.
A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:
- De rágyütt kend az ízire...
Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz elő, s azt mondja az asszonynak:
- Elmék egy kicsit.
- Hova?
- Biczókhon.
Tudni kell, hogy Biczóknak kocsmája van kint, s ezt nem is állja meg beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:
- Ugyan?
- De bizon csak - feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal István.
- De ebédre előgyün kend?
- Elő.
István most már végképp nekiindul. A tanyaudvarban a két kutya összenéz, az egyik lefekszik az út közepére, ami annyit jelent, hogy lélek az ajtón se be, se ki - a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz bojtorjánba akad, az megzörög, s arra Devecseri visszafordul. A kutya alázattal lapul, de amint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman ugrik föl, s most már ő járja elöl az utat. István egyébként nem szokta megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal lépdel maga is, és egész a csöndes kacagásig fölmegy a jókedve, amikor látja, hogy az akácos közében a Hattyú tényleg arra fordul, amerre Biczók kocsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz érzés, ami a szívén feküdt eddig az út alatt, hogy oly könnyedén odahagyta az asszonyt, eltűnik s ő maga belép a tanyai kocsma udvarába.
Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt szokás táncolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van meg egy pad. Nyilvánvalóan ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya a pad alá kerül, és szétnéznek mind a ketten. István gazdát keres, a kutya meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya, s ennélfogva azt mondja István jó hangosan:
- Biczók?
Az eperfa túlsó oldaláról azt mondja valaki:
- No!
Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson, és látja is aztán Biczók Gergely uramat, aki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában, és két könyökre támasztva a fejét, újságot olvas. De az olvasás nem megy könnyen, mert gyűrődött, zsíros nagyon az újság. (Valami úrinépek jártak erre a héten, azok hoztak benne kacsacombot.)
- Hát kend itt van? - kérdezi a vendég.
- Itt ám - mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.
- Hát mért nem szól kend?
- Majd szól kend, ha köll valami.
Persze hogy köll. István elsősorban is bort kér. (Milyent? - kérdezi Biczók. Mindegy, csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.
- Más nem köll? - kérdezi megint Biczók.
- Mi?
- Szolda.
Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!
- Van itt mindön - mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről, s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, ami előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállítani. Így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az újságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból, s miután így a félliteres üvegnek, s a fél szódának a tartalma eltűnt, egybeereszti most a szikvizet a borral.
- Olvassa kend hangosan - ösztökéli a gazdát.
Biczók belekezd a vezércikkbe.
- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon...
- Mi az ugye?
- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-vertá-lá-sá-ról...
István ezen akkorát kacag, hogy a Hattyú kiszalad a pad alól.
- Bolond kend, Biczók. Hiszen nem újság az, hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni, amihün nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.
S húzván a palackból, Biczók felé legyinti a nyakát. Biczók elhalássza, föláll, s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):
- Adjon isten...
- Adjon isten - feleli István, s egészen kedvre kap. Évődni kezd. - Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóízű bor.
Biczók nagyot esik a szóra:
- Jó ugye?
- Jó ám, verje el az isten a tüvit, útrul útra.
Ezen aztán mind a ketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba, s most nagyobb üveggel hoz bort, meg egy sor szódát. Kínálják egymást.
- No.
- No.
A bor fogy.
- Máskülönben hogy van kend? - adja föl a szót Devecseri.
- Vagyok - feleli Biczók. - Hát kend hogy áll?
- Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á...
- Isten á...
A ldja mög elmarad, mert ez a koccintó köszöntés is azon magyar szavak közé tartozik, amelyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.
Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.
- Kend már hallja? - kérdi Biczók.
- Ügön. Harangoznak ebédre.
- Gyék kend velünk.
- Én nem. Csak aztán kigyüjjék kend.
Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a kocsmában, s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánchelyet söpri, amit Devecseri István szótlan kedvteléssel néz a borospalackok mögül. Csak amikor már egészen előtte porzik a seprűvel, mondja neki:
- Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.
Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprűt, s megszalad.
Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé, s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:
- Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.
Azzal iszik újra, s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezúttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát, s a kutya fejére fecskendez vele.
- Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.
A Hattyú föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba, s mert fáj neki az ünnepi emlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénnyel a tenyerében.
- No - mondja, s elébe nyújtja -, kóstolóba.
Elfogadtatik.
- Fecskefarokra ögye kend.
Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kínálva magát új falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját, s az étek után, amikor bevégezte, még jobb ízű a bor. Koccintanak, és beszélgetnek. Az idő múlik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri, s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.
- Fizetök, Biczók - mondja.
- Hát elmén kend? - marasztalja a csárdás.
- El.
S nehogy azt higgye Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (amint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:
- Hogy a béröslegény elgyühessön a tánchelyre.
Ezzel aztán kifizeti, ami rész az italból reá esett, s kezel Biczókkal. A Hattyú megértvén a dolgok állapotát, előremegy. István utána, s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenyeakácok szűkes déli árnyékában a tanya felé.
Otthon az asszonyt a kút mellett találja az ingadozó léptekkel érkező István, amint a tűzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig a dolgos élete párján, és ellágyulva mondja:
- Oda maradtam... Haragszol ugye, Viktor?
Azt mondja Viktor:
- Bizony kár volt a sok szép, jó ételért.
Azt mondja István:
- Sajnálom is már nagyon... Mög a sok pénzt, amit a borért elfizettem.
Erre bűnbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken, s gyenge szellő szaladgál a fiatal akácok alatt. István még egyszer szól: - Nagyon sajnálom.
Viktor csendesen törölgeti kötényével a kút kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait, és szelíd hangon védi Devecseri Istvánt, Devecseri István vádja ellenében:
- Aztán nem köll olyan nagyon évődni... Ha rágyütt kend az ízire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése