Szorítottam karomba zárva
hajlékony nádszál-termeted:
a kebled, mint madárka szárnya,
vert, remegett.
Sokáig szótlanul figyeltük,
hogy oltja ki fényét a menny.
Mi szállta meg egyszerre lelkünk?
Vágy! Szerelem!
Mint angyal, aki földre szállott,
fellobbantottad éjemet,
oly vakító fénnyel sugárzott
csillag-szemed.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése