A repülőgép álmosan berregett a kék és langyos délutáni levegőben. Egy élesebb kanyarodónál a fémrészeken csillogó pontok megváltoztatták helyüket, a benzintartály sárga, rezes fénye Arnstein kisasszony kézfejére csúszott át, s elhalványodott, mint egy alázatos, rózsaszínű csók. A kisasszony mellett Briggs Tom tartotta a kormánykereket. Alattuk a város lapult szét, az utcák vonalaival kockázottan, s a háztetők szürke, monoton síkjából egy-egy törpe templomkupola fénylett föl, mint furcsa szappanbuborék, melyet a por árva lakói fújtak az elérhetetlen végtelenség felé.
Briggs Tom érezte, hogy menthetetlenül szerelmes Arnstein kisasszonyba. Két napja volt a nagy elzászi városban, ahová az Egyesült Európai Államok Régészeti Akadémiájának megbízásából jött, hogy a közelben levő régi bányákban végzett ásatásoknál felügyeljen. A város határában ugyanis betemetett sóbányákra bukkantak, melyek területén a múlt századi nagy világháború idején harci árok-rendszereket építettek a hadakozó felek, alkalmasint a rettentő gránáttűz következtében a laza kötésű talaj beomlott, s az árokrendszerek egy részét benyelték a bánya üregei. A sós rétegek csodálatos módon épségben tartották azoknak katonáknak a holttesteit, akiket a katasztrófa ezekben az árkokban ért. Briggs Tom most azt a megbízást kapta, hogy hozza felszínre az érdekes hullákat, gyűjtse össze a talált, múzeumba való tárgyakat, s leendő megfigyelésével gazdagítsa a letűnt, fájdalmas emlékű idők történelmét.
Két napja volt itt: Arnstein kisasszonnyal az első este ismerkedett össze, az expedíció tiszteletére tartott vacsorán. Már az első pillanatra erős, szinte fájdalmas hatással volt rá a magas, telt, csöndes német leány. Valahogy úgy érezte, mintha egy régi ismerőssel találkozott volna össze, ajkai szinte görcsösen keresték a legutóbbi párbeszéd félbeszakadt szavait. Miközben a leány kedves lassúsággal mondott neki a bemutatkozás perceiben jelentéktelen udvariasságokat, Briggs többet érzett, fájdalmasabbat és mélyebbet annál a kellemes, homályos csókingernél, mely egy szép vonalú, meleg és piros női száj láttára gyakran lüktette meg ajkaiban a sűrű indiai vért.
Ideges lett, ügyetlen, nevetséges hibákat ejtett a német beszédben, pedig világosan érezte, hogy ez nem félénkség, csak valami tiltakozás, egész lényének valami ellenszegülése egy erőszakolt, fonák helyzettel szemben. Valahonnan, mélyről, elfeledett, régi mondanivalók akartak előtódulni, forró, lüktető, fájó szavak, talán egy felujjongó sírás, talán egy felzokogó kacaj - s Arnstein kisasszonynak szintén éreznie kellett volna ezt...Hogyan lehet, hogy nem siet a segítségére? Szinte megsértődötten vált el tőle, akkor este. Mikor pedig a hotel ágyában nyugovóra tért, és lehiggadtan végiggondolta az egész találkozást, nem tudta elképzelni, mi hozhatta ennyire izgalomba? Elvégre Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös, mondogatta magában, s már mosolygott is, és félálomban Tavindát idézte maga elé, a benáreszi asszonyt, aki halványsárga karjaival úgy szorította kis, kemény melleire az ő legutóbbi három évének majdnem minden éjszakáját, mint egy kazal feketepiros, nehéz ceyloni rózsát...
Éjszaka volt, álomtalan alvásban feküdt reggelig. Mikor felkelt, ámulva konstatálta, hogy rendkívül fáradt, össze van törve. Az utazás Londontól a német városig nem viselhette meg ennyire, hiszen a pár órás utat a Repülő Vasutak Társaságának nagyszerű kényelmű járatán tette meg.
A vacsora kitűnő. könnyű lakoma volt...Arnstein kisasszony?...Bolondság!...Ő, Briggs Tom, még a Tavinda kábító ölelései után is diadalmas frissességgel szokott nyújtózkodni, úgy ropognak a csontjai, mint egy új repülőgép acélrúdjai a friss hajnali szélben...S most az a furcsa, rosszul sikerült kis ismerkedés zavarná össze ennyire?...Lehetetlen...A következő pillanatban azonban hátratántorodott, s először érezte azt a rettenetes, különös "tünet"-et, mely azóta többször megkínozta...
Olyan volt, mintha váratlanul erősen mellbe ütötték volna...Aztán tompa, égető fájdalom fogta el, mely az egész mellkason végigsajgott, majd egyetlen ponton gyűlt össze, éppen a szív fölött, s akkor egy pillanatra elviselhetetlennek tetszett, mintha a szívet valaki erősen megmarkolta volna. A szorítás lassan engedett, s utána kéjes bágyadtságféle jött. A szemek könnyel teltek meg, s a torokból valami erős, artikulátlan hang akart előbugyborékolni, valami felszakadó, felszabadító kiáltás, mely azonban nehéz, rompa sóhajba fúlt...
Az egész délelőttöt kedvetlenül töltötte. A kávéházban megfájdult a szeme, míg a reggeli lapok gyorsírás-jelvényeinek hajszálfinom vonalait nézte. Fáradtan lebágyadó szemhéjai mögött a sötétpiros derengésen makacs, múlni nem akaró, apró, sárga, cikcakkok nyilalltak át, melyek akkor is tovább táncoltak előtte, mikor ismét kinyitotta a szemeit. Az egyik szomszéd asztalnál egy vendég megcsöndítette kanalával a poharát, hogy a pincért hívja. Ettől a hangtól megismétlődött a Biggs reggeli rohama. Görcsösen megmarkolta a márványasztal szélét, s kínjai közt az a furcsa érzése volt, hogy vállai közé húzott fejjel le kell kuporodnia az asztal lapja mögé, mintha védelmet keresne. S utána ismét a kellemes bágyadtság öntötte el, valami szelíd hullám, melyen Arnstein kisasszony szőke feje ringott eléje, tágra nyitott kék szemekkel, s a halványpiros ajkak titokzatosan ismerős ívelésével...
S most itt ülnek, együtt, a repülőgépen. A program az volt, hogy a társaság könnyű, kétszemélyes monoplánokon megy ki a városból a sóbányához, s megtekinti az ásatások kezdetét. Az, hogy Briggs és Arnstein kisasszony egy gépre kerültek, nem volt véletlen - a kisasszony a maga hűvös és csöndes módján már kacérkodott a bombayi professzorral. A leány az indulásnál külön, karcsú, kis repülőgépével jelent meg, és maga hívta meg Briggset a második ülésre. Sőt maga segítette nyeregbe kapaszkodni, langyos érintésű, nyugodt szorítással fogva át az angol vékony csuklóját.
Eleinte nem beszélgettek. Briggs néha-néha fordított egyet a kormánykeréken, s amint a gép rézsút dőlt, némán élvezte az egy pillanatra ránehezedő női váll kedves nyomását. Átengedte magát valami álmos, ernyedt szerelmi érzésnek. Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös - mondogatta újra magában, de az öngúny nagyon enyhe volt, s legszívesebben átkarolta volna, szép csendesen és egyszerűen, a leányt. Az a tegnapi érzés, hogy régi ismerőssel találkozott össze, ismét felébredt benne, de most már nem nyugtalanította. A rossz éjszaka, a különös rohamoktól feltépett délelőtt után idegei boldogan pihentek a langyos délután azúr-fürdőjében. Álmosodó öntudatán hunyorogva derengett át, mint valamely messzi, sötét tüzű parázslás, hogy mind ennek a furcsa fájásnak és zavarnak valahogyan Arnstein kisasszony az oka, s ez most csöndes megelégedéssel töltötte el
Egyszerre megcsendült a leány hangja. Briggs felriadt, s ekkor újra jelentkezett a "roham". De ez már nagyon gyönge, csaknem szelíd ütés volt, s a szív nem vonaglott meg utána. Csak a torokban reszkettek meg a hangszálak, a rejtelmes kiáltás ismét elő akart törni, s Briggs most hirtelen élességgel, világosan érezte, hogy végre meg fogja találni a fájó, drága, megváltó szót...
A leány beszélt:
- Mily furcsa, hogy mi most ketten, egy német meg egy angol, szép nyugodtan keringünk itt a levegőben, ahol száz évvel ezelőtt angol és német halálra kereste egymást...Milyen jó, hogy mi mind, az egész emberiség, elfeledtük azokat a borzalmakat...
Briggs valami udvarias semmiséget akart válaszolni a szentimentális, régi közhelyre. De nem tudott. Mély megindulást érzett, s megránduló ajkai szelíden, engedelmesen ismételték a leány szavát.
...elfeledtük...
Arnstein kisasszony folytatta:
- Ismeri a Charles Pivert elégiáját a háborúról?
S már szavalta is, zengő, lassú ritmussal:
Európa legében vad vihart sodorván,
Pokoli pilóta, zengve lecsapott -
S két iszonyú szárnyát megtűzve mogorván
Eiffel csuda csúcsán s Reims isteni tornyán,
Elfedte rőt teste az arany napot...
Briggs Tom nem szerette a költőket. Egy ízben a bombayi klub dohányzójában azt mondta róluk, hogy a középkor utolsó maradványai a XXI. században, az egyházak és a misztikus bölcselmi rendszerek bukása után a zagyvább emberiség sületlen szószólói. A reális rendű életformák és a technikai tökéletesség korában olyanok, mint a kerge macskák, melyek a felhőkarcolók tetejére is felmásznak, hogy a hold felé nyávogják bódult énekeiket. Egy ilyen költőfélét, aki Tavindához is merészelt írni pár rímes szamárságot, példásan megfenyített: betört pofacsonttal maradt a klub boxtermének vörös pokrócán.
De most nem tudott a vers ellen küzdeni. A régi, kopott zenéjű, akadozva busongó sorok, a leány csöndes és tiszta hangjától átitatva, mint egy új életnedv áramlásától, ismét megelevenedtek. Rég meghalt katonák víziója kelt, karjukkal bágyadtan intve, valamely sáros és véres messzeségből, a boldogabb utódok felé.
- Charles Privert - mondta a leány - itt zuhant le, ahol mi most a bányák felé siklunk...Azt olvastam róla, hogy iszonyú magasságból lőtték le, lángolva esett a gép, s lent, a roncsok, a drótok és rongyok közé kuszált bordák mögött a szénné égett test pirosan és sértetlenül mutatta a szívet...
Arnstein kisasszony arca sápadt volt, szája szélei reszkettek. A szavalás lendületétől könnyek szöktek a kék szemekbe, s a szőke fej ernyedten billent félre.
- Én nem tudom - nyögte halvány és gyáva mosollyal -, de gyakran kell ezekre a dolgokra gondolnom. Különös mohósággal olvasok háborúról szóló könyveket, s mohóságom kielégítetlen marad...És furcsa, zavaros, visszatérő álmaim vannak. Valami őrült, nehéz lárma üvölt körül, egy fekete síkon sötét, idomtalan rémalakok nyomulnak felém, s én nem tudok mozdulni. Aztán egyszerre megjelenik a nap gyönge, halvány-aranyú korongja, boldogan érzem, hogy a zuhogó fény elmossa, szelíd, meleg és zengő sugarakkal a lármát és a rémeket...Kitárt karokkal, a felszabadulás érzésével nézek a magasba, ahol enyhe ívű dombok smaragdbája fölött egyre tisztábban emelkedik a drága nap...És hirtelen megint iszonyat jön: az égi korong sötétvörös, pihegő gömbbé duzzad, a sugarak megvastagodnak, mint egy félelmetes póktest szörnyű lábai, s a lábak vége acélos, tompa csillogású hegyben végződik, s kábulatos gyorsasággal nő és közeledik egyenesen felém...Vad sikoltással ébredek fel, s a párnán csupa víz a könnyeimtől...Ne vegye rossz néven, hogy ily ostobaságokkal untatom...Magam sem tudom, miért mondtam el önnek mindezt, hiszen inkább orvoshoz kellene fordulnom...Engem mindenki oly csöndesnek és nyugodtnak ismer...
A leány hangja elakadt, s a halvány arc rémülten fordult Briggs Tom felé. Úgy látszott, hogy az angol hirtelen megőrült. A gép kormányát egy rettenetes csavarással szinte letépte, a könnyű, fehér alkotmány füttyszerű süvítéssel csaknem függőlegesen rohant lefelé. Arnstein kisasszony nehéz szőke haja kibomolva úszott a zengő acélrudak között, s Briggs a kormányt eleresztve mellére kapta a rémülettől vergődő leányt A földről sötétbarna dombhátak púpja rohant szemközt a géppel, egyre növekedve s egy-két hatalmas, száraz fatörzset feszítve fölfelé, mint fenyegetően fölszegzett szarvakat. Apró, fekete alakok rohantak szét, s Briggs üvöltő, zokogó búgása vegyült a gép zengésébe:
Bocsáss meg...bocsáss meg...bocsáss meg!
A felszabadító, a megváltó kiáltás végre előtört, utat talált, megszületett...Briggs sírt és kacagott és ölelte és csókolta a vonagló, édes, fehér alakot...
A gép földez ért. A kitűnő zuhanás-szabályozó készülék megmentette a bennülőket. Egy erős zökkenés, és a gépet bámuló munkásnép raja vette körül. Briggs kiugrott, s karjaiba emelte az ájult Arnstein kisasszonyt. A munkavezető szembeállt vele, s jelentést akart tenni a délelőtt megkezdett munkájáról. Egyszerre azonban iszonyodva ugrott félre, s heves mozdulatokkal kezdett magyarázni valamit a többieknek.
Briggs nem látta őket. Tágranyílt, tétova fényű szemei a kétoldalt sötétlő üregfalat bámulták. Tekintete megakadt egy görbe, göcsörtös fagyökéren, mely egy régi kormos tönköt erősített még makacs markolással, mélyen a talajba. Egy százéves gyökér, s Briggs megismerte! Hangos kiáltással rohant be a bányaüregbe, a megállt a falba tűzött fáklyák szurkos, vörös fényében. Az első lesüllyedt árok egy részlete már fel volt ásva. Egymásba fonódott alakok kusza körrajza meredt fel a sötétben, s a fáklyáktól vetett nagy árnyékok lengésében a holttestek folytatni látszottak a harcot, néma, kísérteti mozgással.
Egy rohamcsoport volt, melyet küzdelem közben ért a földomlás.
Briggs megállt, s gyöngéden megszorította a karjai közt fekvő alélt testet. Arnstein kisasszony szemei kinyíltak, s téveteg szelíd nézéssel tekintettek előre. Pár perc telt el, a mély, kék szemek megszokták a fáklyafényt. Két lépésnyire, a kiásott árok legszélén, egy szuronyos angol előrebukott holtteste látszott. Hóna alól félrebillent a szurony, de nem esett a földre, hanem kinyúltan csüggött a levegőbe, hegyével megakadva egy másik holttestben. A szurony tövig volt döfve egy fiatal német katona mellébe, aki hanyatt terült el az arcra bukott angol mellett. A fiatal arc az Arnstein kisasszony arca volt.
Briggs Tom és Arnstein kisasszony remegve ölelték át egymást. A barlang bejáratánál suhogó, finom zengések hallatszottak. A társaság repülőgépei értek földet odakünn.
Briggs Tom érezte, hogy menthetetlenül szerelmes Arnstein kisasszonyba. Két napja volt a nagy elzászi városban, ahová az Egyesült Európai Államok Régészeti Akadémiájának megbízásából jött, hogy a közelben levő régi bányákban végzett ásatásoknál felügyeljen. A város határában ugyanis betemetett sóbányákra bukkantak, melyek területén a múlt századi nagy világháború idején harci árok-rendszereket építettek a hadakozó felek, alkalmasint a rettentő gránáttűz következtében a laza kötésű talaj beomlott, s az árokrendszerek egy részét benyelték a bánya üregei. A sós rétegek csodálatos módon épségben tartották azoknak katonáknak a holttesteit, akiket a katasztrófa ezekben az árkokban ért. Briggs Tom most azt a megbízást kapta, hogy hozza felszínre az érdekes hullákat, gyűjtse össze a talált, múzeumba való tárgyakat, s leendő megfigyelésével gazdagítsa a letűnt, fájdalmas emlékű idők történelmét.
Két napja volt itt: Arnstein kisasszonnyal az első este ismerkedett össze, az expedíció tiszteletére tartott vacsorán. Már az első pillanatra erős, szinte fájdalmas hatással volt rá a magas, telt, csöndes német leány. Valahogy úgy érezte, mintha egy régi ismerőssel találkozott volna össze, ajkai szinte görcsösen keresték a legutóbbi párbeszéd félbeszakadt szavait. Miközben a leány kedves lassúsággal mondott neki a bemutatkozás perceiben jelentéktelen udvariasságokat, Briggs többet érzett, fájdalmasabbat és mélyebbet annál a kellemes, homályos csókingernél, mely egy szép vonalú, meleg és piros női száj láttára gyakran lüktette meg ajkaiban a sűrű indiai vért.
Ideges lett, ügyetlen, nevetséges hibákat ejtett a német beszédben, pedig világosan érezte, hogy ez nem félénkség, csak valami tiltakozás, egész lényének valami ellenszegülése egy erőszakolt, fonák helyzettel szemben. Valahonnan, mélyről, elfeledett, régi mondanivalók akartak előtódulni, forró, lüktető, fájó szavak, talán egy felujjongó sírás, talán egy felzokogó kacaj - s Arnstein kisasszonynak szintén éreznie kellett volna ezt...Hogyan lehet, hogy nem siet a segítségére? Szinte megsértődötten vált el tőle, akkor este. Mikor pedig a hotel ágyában nyugovóra tért, és lehiggadtan végiggondolta az egész találkozást, nem tudta elképzelni, mi hozhatta ennyire izgalomba? Elvégre Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös, mondogatta magában, s már mosolygott is, és félálomban Tavindát idézte maga elé, a benáreszi asszonyt, aki halványsárga karjaival úgy szorította kis, kemény melleire az ő legutóbbi három évének majdnem minden éjszakáját, mint egy kazal feketepiros, nehéz ceyloni rózsát...
Éjszaka volt, álomtalan alvásban feküdt reggelig. Mikor felkelt, ámulva konstatálta, hogy rendkívül fáradt, össze van törve. Az utazás Londontól a német városig nem viselhette meg ennyire, hiszen a pár órás utat a Repülő Vasutak Társaságának nagyszerű kényelmű járatán tette meg.
A vacsora kitűnő. könnyű lakoma volt...Arnstein kisasszony?...Bolondság!...Ő, Briggs Tom, még a Tavinda kábító ölelései után is diadalmas frissességgel szokott nyújtózkodni, úgy ropognak a csontjai, mint egy új repülőgép acélrúdjai a friss hajnali szélben...S most az a furcsa, rosszul sikerült kis ismerkedés zavarná össze ennyire?...Lehetetlen...A következő pillanatban azonban hátratántorodott, s először érezte azt a rettenetes, különös "tünet"-et, mely azóta többször megkínozta...
Olyan volt, mintha váratlanul erősen mellbe ütötték volna...Aztán tompa, égető fájdalom fogta el, mely az egész mellkason végigsajgott, majd egyetlen ponton gyűlt össze, éppen a szív fölött, s akkor egy pillanatra elviselhetetlennek tetszett, mintha a szívet valaki erősen megmarkolta volna. A szorítás lassan engedett, s utána kéjes bágyadtságféle jött. A szemek könnyel teltek meg, s a torokból valami erős, artikulátlan hang akart előbugyborékolni, valami felszakadó, felszabadító kiáltás, mely azonban nehéz, rompa sóhajba fúlt...
Az egész délelőttöt kedvetlenül töltötte. A kávéházban megfájdult a szeme, míg a reggeli lapok gyorsírás-jelvényeinek hajszálfinom vonalait nézte. Fáradtan lebágyadó szemhéjai mögött a sötétpiros derengésen makacs, múlni nem akaró, apró, sárga, cikcakkok nyilalltak át, melyek akkor is tovább táncoltak előtte, mikor ismét kinyitotta a szemeit. Az egyik szomszéd asztalnál egy vendég megcsöndítette kanalával a poharát, hogy a pincért hívja. Ettől a hangtól megismétlődött a Biggs reggeli rohama. Görcsösen megmarkolta a márványasztal szélét, s kínjai közt az a furcsa érzése volt, hogy vállai közé húzott fejjel le kell kuporodnia az asztal lapja mögé, mintha védelmet keresne. S utána ismét a kellemes bágyadtság öntötte el, valami szelíd hullám, melyen Arnstein kisasszony szőke feje ringott eléje, tágra nyitott kék szemekkel, s a halványpiros ajkak titokzatosan ismerős ívelésével...
S most itt ülnek, együtt, a repülőgépen. A program az volt, hogy a társaság könnyű, kétszemélyes monoplánokon megy ki a városból a sóbányához, s megtekinti az ásatások kezdetét. Az, hogy Briggs és Arnstein kisasszony egy gépre kerültek, nem volt véletlen - a kisasszony a maga hűvös és csöndes módján már kacérkodott a bombayi professzorral. A leány az indulásnál külön, karcsú, kis repülőgépével jelent meg, és maga hívta meg Briggset a második ülésre. Sőt maga segítette nyeregbe kapaszkodni, langyos érintésű, nyugodt szorítással fogva át az angol vékony csuklóját.
Eleinte nem beszélgettek. Briggs néha-néha fordított egyet a kormánykeréken, s amint a gép rézsút dőlt, némán élvezte az egy pillanatra ránehezedő női váll kedves nyomását. Átengedte magát valami álmos, ernyedt szerelmi érzésnek. Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös - mondogatta újra magában, de az öngúny nagyon enyhe volt, s legszívesebben átkarolta volna, szép csendesen és egyszerűen, a leányt. Az a tegnapi érzés, hogy régi ismerőssel találkozott össze, ismét felébredt benne, de most már nem nyugtalanította. A rossz éjszaka, a különös rohamoktól feltépett délelőtt után idegei boldogan pihentek a langyos délután azúr-fürdőjében. Álmosodó öntudatán hunyorogva derengett át, mint valamely messzi, sötét tüzű parázslás, hogy mind ennek a furcsa fájásnak és zavarnak valahogyan Arnstein kisasszony az oka, s ez most csöndes megelégedéssel töltötte el
Egyszerre megcsendült a leány hangja. Briggs felriadt, s ekkor újra jelentkezett a "roham". De ez már nagyon gyönge, csaknem szelíd ütés volt, s a szív nem vonaglott meg utána. Csak a torokban reszkettek meg a hangszálak, a rejtelmes kiáltás ismét elő akart törni, s Briggs most hirtelen élességgel, világosan érezte, hogy végre meg fogja találni a fájó, drága, megváltó szót...
A leány beszélt:
- Mily furcsa, hogy mi most ketten, egy német meg egy angol, szép nyugodtan keringünk itt a levegőben, ahol száz évvel ezelőtt angol és német halálra kereste egymást...Milyen jó, hogy mi mind, az egész emberiség, elfeledtük azokat a borzalmakat...
Briggs valami udvarias semmiséget akart válaszolni a szentimentális, régi közhelyre. De nem tudott. Mély megindulást érzett, s megránduló ajkai szelíden, engedelmesen ismételték a leány szavát.
...elfeledtük...
Arnstein kisasszony folytatta:
- Ismeri a Charles Pivert elégiáját a háborúról?
S már szavalta is, zengő, lassú ritmussal:
Európa legében vad vihart sodorván,
Pokoli pilóta, zengve lecsapott -
S két iszonyú szárnyát megtűzve mogorván
Eiffel csuda csúcsán s Reims isteni tornyán,
Elfedte rőt teste az arany napot...
Briggs Tom nem szerette a költőket. Egy ízben a bombayi klub dohányzójában azt mondta róluk, hogy a középkor utolsó maradványai a XXI. században, az egyházak és a misztikus bölcselmi rendszerek bukása után a zagyvább emberiség sületlen szószólói. A reális rendű életformák és a technikai tökéletesség korában olyanok, mint a kerge macskák, melyek a felhőkarcolók tetejére is felmásznak, hogy a hold felé nyávogják bódult énekeiket. Egy ilyen költőfélét, aki Tavindához is merészelt írni pár rímes szamárságot, példásan megfenyített: betört pofacsonttal maradt a klub boxtermének vörös pokrócán.
De most nem tudott a vers ellen küzdeni. A régi, kopott zenéjű, akadozva busongó sorok, a leány csöndes és tiszta hangjától átitatva, mint egy új életnedv áramlásától, ismét megelevenedtek. Rég meghalt katonák víziója kelt, karjukkal bágyadtan intve, valamely sáros és véres messzeségből, a boldogabb utódok felé.
- Charles Privert - mondta a leány - itt zuhant le, ahol mi most a bányák felé siklunk...Azt olvastam róla, hogy iszonyú magasságból lőtték le, lángolva esett a gép, s lent, a roncsok, a drótok és rongyok közé kuszált bordák mögött a szénné égett test pirosan és sértetlenül mutatta a szívet...
Arnstein kisasszony arca sápadt volt, szája szélei reszkettek. A szavalás lendületétől könnyek szöktek a kék szemekbe, s a szőke fej ernyedten billent félre.
- Én nem tudom - nyögte halvány és gyáva mosollyal -, de gyakran kell ezekre a dolgokra gondolnom. Különös mohósággal olvasok háborúról szóló könyveket, s mohóságom kielégítetlen marad...És furcsa, zavaros, visszatérő álmaim vannak. Valami őrült, nehéz lárma üvölt körül, egy fekete síkon sötét, idomtalan rémalakok nyomulnak felém, s én nem tudok mozdulni. Aztán egyszerre megjelenik a nap gyönge, halvány-aranyú korongja, boldogan érzem, hogy a zuhogó fény elmossa, szelíd, meleg és zengő sugarakkal a lármát és a rémeket...Kitárt karokkal, a felszabadulás érzésével nézek a magasba, ahol enyhe ívű dombok smaragdbája fölött egyre tisztábban emelkedik a drága nap...És hirtelen megint iszonyat jön: az égi korong sötétvörös, pihegő gömbbé duzzad, a sugarak megvastagodnak, mint egy félelmetes póktest szörnyű lábai, s a lábak vége acélos, tompa csillogású hegyben végződik, s kábulatos gyorsasággal nő és közeledik egyenesen felém...Vad sikoltással ébredek fel, s a párnán csupa víz a könnyeimtől...Ne vegye rossz néven, hogy ily ostobaságokkal untatom...Magam sem tudom, miért mondtam el önnek mindezt, hiszen inkább orvoshoz kellene fordulnom...Engem mindenki oly csöndesnek és nyugodtnak ismer...
A leány hangja elakadt, s a halvány arc rémülten fordult Briggs Tom felé. Úgy látszott, hogy az angol hirtelen megőrült. A gép kormányát egy rettenetes csavarással szinte letépte, a könnyű, fehér alkotmány füttyszerű süvítéssel csaknem függőlegesen rohant lefelé. Arnstein kisasszony nehéz szőke haja kibomolva úszott a zengő acélrudak között, s Briggs a kormányt eleresztve mellére kapta a rémülettől vergődő leányt A földről sötétbarna dombhátak púpja rohant szemközt a géppel, egyre növekedve s egy-két hatalmas, száraz fatörzset feszítve fölfelé, mint fenyegetően fölszegzett szarvakat. Apró, fekete alakok rohantak szét, s Briggs üvöltő, zokogó búgása vegyült a gép zengésébe:
Bocsáss meg...bocsáss meg...bocsáss meg!
A felszabadító, a megváltó kiáltás végre előtört, utat talált, megszületett...Briggs sírt és kacagott és ölelte és csókolta a vonagló, édes, fehér alakot...
A gép földez ért. A kitűnő zuhanás-szabályozó készülék megmentette a bennülőket. Egy erős zökkenés, és a gépet bámuló munkásnép raja vette körül. Briggs kiugrott, s karjaiba emelte az ájult Arnstein kisasszonyt. A munkavezető szembeállt vele, s jelentést akart tenni a délelőtt megkezdett munkájáról. Egyszerre azonban iszonyodva ugrott félre, s heves mozdulatokkal kezdett magyarázni valamit a többieknek.
Briggs nem látta őket. Tágranyílt, tétova fényű szemei a kétoldalt sötétlő üregfalat bámulták. Tekintete megakadt egy görbe, göcsörtös fagyökéren, mely egy régi kormos tönköt erősített még makacs markolással, mélyen a talajba. Egy százéves gyökér, s Briggs megismerte! Hangos kiáltással rohant be a bányaüregbe, a megállt a falba tűzött fáklyák szurkos, vörös fényében. Az első lesüllyedt árok egy részlete már fel volt ásva. Egymásba fonódott alakok kusza körrajza meredt fel a sötétben, s a fáklyáktól vetett nagy árnyékok lengésében a holttestek folytatni látszottak a harcot, néma, kísérteti mozgással.
Egy rohamcsoport volt, melyet küzdelem közben ért a földomlás.
Briggs megállt, s gyöngéden megszorította a karjai közt fekvő alélt testet. Arnstein kisasszony szemei kinyíltak, s téveteg szelíd nézéssel tekintettek előre. Pár perc telt el, a mély, kék szemek megszokták a fáklyafényt. Két lépésnyire, a kiásott árok legszélén, egy szuronyos angol előrebukott holtteste látszott. Hóna alól félrebillent a szurony, de nem esett a földre, hanem kinyúltan csüggött a levegőbe, hegyével megakadva egy másik holttestben. A szurony tövig volt döfve egy fiatal német katona mellébe, aki hanyatt terült el az arcra bukott angol mellett. A fiatal arc az Arnstein kisasszony arca volt.
Briggs Tom és Arnstein kisasszony remegve ölelték át egymást. A barlang bejáratánál suhogó, finom zengések hallatszottak. A társaság repülőgépei értek földet odakünn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése