Victor Hugo: Májusban

Valami furcsa hév, se nem süket, se néma,
árad szét, s a tavasz olyan, mint egy poéta:
minden egyszerre szól, hallja a szót, szeret:
a forrás tiszta hang, s száj a barlangüreg:
a hím madár ijedt nőstényt meghatva szemlél,
s szól: Fészket rakjak-e? Ki tudna jobbat ennél!
Mint az alvó, ki párnán álmát szövi,
a Természet magát nagy munkában hiszi,
ködös verset dadog, melyet eszménye áthat,
versszakokat farag, mik tölgyfák, eklogákat,
melyek mandula- vagy nyíló orgonafák,
s csúfondáros rigó füttyére mit sem ád.
Nagyszerű ötletek jutnak néha eszébe:
vadzabot is vegyít nem egyszer a vetésbe:
költeménye a rét, hol a nyáj legelész:
számára, okosan, nincs addig pihenés,
se megállás, amíg tömjént és mérget egyben
össze nem kever a sűrű növényi nedvben:
nappalt félelmetes éjjelből csal elő:
gyűlöletből teremt gyakran szerelmet ő:
láza van, s alkot is, mint egy művész, merengőn:
mindaz, mi szomorú s ellenséges az erdőn,
az irdatlan bozót, a puszta s rengeteg
tömörré ötvözött, rejtelmes műremek,
melyet csipkebokor koronáz, s harmat áztat,
s ahol ihlete a rózsa a tüskös ágnak.

/Ford.: Kálnoky László/