Victor Hugo: Mikor kezem remeg

Mikor kezem remeg kezed alatt, mikor rám
nézel, aranyhajú asszony, s halvány leszek,
mint az első napon, az első édes órán,
imádandó ruhád alig érintve meg,

ha látod, hogy a szót nem lelem arra olykor,
amit neked köszön e háborgó kebel,
mikor engem figyelsz, s látod, hogy mosolyodtól
mámorittas leszek, s tekintetem tüzel,

ha lázas ajkamon, édes szembogaradnak
tüzében, hangomat remegni érezem,
mint ha félénk madár, mit szárnyán megragadtak,
reszket észtvesztve, de elszállni képtelen,

ó, mondd, szebb égövet érdemlő drága lény, te,
annyi gyász s csüggedés, annyi gond-bajod,
annyi fájó keserv s bús óra ellenére,
mitől gyakran sötét éjjé vált nappalod,

ó, mondd, nem érzed-e, hogy égre kel belőled
a tiszta és igaz szerelem? Szent e fény,
fáklyája férfinak, sorscsillaga a nőnek
titokzatos nap a benső világ egén!

Ó, mondd, szemhéjad a hajnalnak sose érzi
langyos leheletét, mely győz az árnyakon?
Nem azt súgják-e halk hangok: ne szűnj remélni!
Nem hallasz-e szived homályán dalt vajon?

Ó, élvezd ezt a dalt, te sebzett, büszke lélek!
Mely most benned dereng, az az igazi nap.
Ne félj! Isten szemet ad, hogy örülj a fénynek,
lelket, hogy égbe juss, szivet szeretni ad!

Nézd hát a szerelem napját, mely a te jobbra
fordult sorsodra süt, derűt hint egyre le,
mely áthatol a sír sötétjén is ragyogva,
melynek nincs alkonya, és nem lesz éjjele!

/Ford.: Kálnoky László/