Egyik pajtásomnál olyan karácsonyfát láttam, amelyen csak ámultam-bámultam:
valódinak tetsző, szikrázó hóbuckában állt, és az ágait a legvalódibbnak látszó
szikrázó hó borította.
Kiderült, hogy a dolog pofon egyszerű: a fenyőfát közönséges vattába
bugyolálták, amelyre aztán bórsavat locsoltak. A bórsavlemezkék úgy
csillogtak-villogtak, akár a nagy hókristályok a karácsonyi gyenge fagytól
jeges havon.
Ez a karácsonyfagyertyákkal megvilágított brokátfehér, mesterséges hó
sokszínű fényben csillogott, és kimondhatatlanul gyönyörű volt.
Elfogott az irigység, és elhatároztam, hogy a következő évben ugyanilyen
havat varázsolok a fenyőfánkra. Az elhatározásomról természetesen azonnal megfeledkeztem,
és csak szenteste jutott eszembe, amikor a fenyőfa mát ott állt a szalonban,
abban a fakeresztben, amelyet Pjotr házfelügyelő, az ezermester faragott ki
sebtében fejszével, és kötözött össze, közepébe kis lyukat fúrva a furdanccsal.
…a fenyőfa dermedt-fagyott ágai a jó meleg szobában lassanként felengedtek,
szép, áttetsző, sötétzöld gúlává bomlottak szét, és a levegőt betöltötte
különös, gyantás, erdei – erős, jellegzetesen orosz – karácsonyi illatuk…
Az asztalon már ott sorakoztak az előző évi karácsonyfadíszek – a
leheletvékony, szinte súlytalan üveggömbök, a papírláncok, az aranyozott és
ezüstözött diók, a rugós, csiptetős gyertyatartók, a színes paraffingyertya
kötegek, az ezüstfémszál gombolyagok, amelyek csak úgy csillognak-villognak az
esti lámpafénynél, a rozslisztből sütött, fehér cukormázas, csillag alakú
mézeskalácsok a színes hímzőfonal hurkocskákkal és a tömérdek egyéb dísz és
kartonfigura, amelyek a közelgő ünnep érzetét keltik a lélekben.
Tüstént elcsentem az ebédlőszekrényről az aprópénzt, amelyet a szakácsnő a
piacról visszatérve ottfelejtett, és elszaladtam a gyógyszertárba
higroszkopikus vattáért: az összes pénzemen azt vettem – néhány vékony, nagyon
erős gyógyszertári zsineggel keresztben átkötött kék papírtekercset, amelyek a
zsineg találkozási helyénél le voltak pecsételve egy vöröskeresztjeles
papírkorongocskával.
Úgy határoztam, hogy bórsavat nem veszek, mert mindig volt otthon –
gargalizáláshoz – torokgyulladás vagy influenza esetére.
Amikor a vattával hazaértem, a karácsonyfa-díszítés már javában folyt,
nagynéném az asztalra tett zsámolyon állva éppen azt a zsineget hajította fel a
legfelső ágakra, amelyre a különféle nemzetek papírzászlócskái voltak feltűzve:
különösen Sziám zászlócskája vésődött az emlékezetembe: tűzpiros mezőben fehér
elefánt.
A többiekkel – nagynénémmel, és a kis Zsenykával és apámmal – együtt én is
hozzáfogtam a karácsonyfa-díszítéshez, egy szót sem szólva nekik a szikrázó
hóról, amelyet – kellemes karácsonyi meglepetésként – magam szándékoztam
megalkotni.
Amikor a fenyőfát végre tetőtől talpig feldíszítettük, már későre járt, alig
álltunk a lábunkon a fáradtságtól, sőt Zsenyka el is bóbiskolt a padlón, a
földig lelógó zizegő papírlánccal díszített alsó ágak alatt. Nagynéném ölbe
vette, és mindnyájan aludni mentünk, de kora reggel, amikor a jégvirágos
ablaküvegeken még alig-alig derengett be a kékes hajnal, a hideg padlón
mezítláb belopóztam a szalonba, a hajnali szürkületben szinte kivehetetlen,
sötét fenyőfához, amelyen csak az ezüstfonal meg az üveggömbök csillogtak, és
munkához láttam.
A keresztet, amelybe a fenyőfát tűzték, higroszkópikus vattarétegbe
bugyoláltam, a maradékot hótakaró gyanánt szétteregettem a padlón, a fenyőfa
alatt, az ágakat pedig teliszórtam fehér vattapamacsokkal. Mint Puskinnál:
„…Jön és fagyot hord szerteszéjjel, havat hagy tölgy fagallyakon…”
Miután kigyönyörködtem magam az általam teremtett puskini hóban és a pompás
hótakaróban, elindultam a bórsavért, amelyet az ebédlőszekrény alsó polcán
tartottunk. Csakhogy ezúttal nem volt ott bórsav. Csendben tűvé tettem a még
alvó lakást, a konyhában is megfordultam, ahol az álmos szakácsnő már bedugott
egy köteg égő gyújtóst a szamovár szűk torkába, ahonnan zöldes füst tódult ki,
és bekukkantottam az éléskamrába is.
Bórsav sehol sem volt: valószínűleg elhasználták gargalizálásra, és újat még
nem vettek.
Mitévő legyek?
Ekkor a konyhai folyosó ablakpárkányán megpillantottam a naftalinos dobozt,
és felvillant bennem, hogy lényegében a naftalin alig különbözik a bórsavtól:
ugyanolyan fehér, lemezes, csillogó, fagyosan szikrázó, sőt talán még jobban is
hasonlít a hóhoz, mint a bórsav. Minél előbb szikrázó porral akartam díszíteni
a karácsonyfahavat, becsoszogtam hát a szalonba, és a higroszkópikus vattát
vastagon behintettem naftalinnal.
Már virradt, és a szalonba a jégvirágos ablakon betekintett a rózsás hajnal,
amelynek fényénél a naftalinlemezkékkel beszórt vatta, színes fényecskéket
lobbantva fel, varázslatosan tündöklött, és éppúgy szikrázott, mint a valódi
karácsonyi hó, amelyet beragyogott a kora reggeli fagyos-fényes nap.
Miután kigyönyörködtem magam a kezem munkájában, belopództam a szobánkba,
csendben bemásztam a paplan alá, úgy tettem, mintha édesen aludnék, és
türelmetlenül vártam a pillanatot, amikor a többiek felkelnek, belépnek a szalonba,
és hirtelen megpillantják a hótól szikrázó fenyőfát.
…Nem is kellett túl sokáig várnom…
…Hallottam, hogy az ágyacskám mellett felébredt apám, és öltözködni kezdett,
furcsán szipogva-szörcsögve. Szememet résnyire nyitottam, és láttam, hogy apám
értetlenül forgatja a fejét és szimatol. Azután kiment a szobából: lépései a
folyosón kopogtak: a szalonba ment ritka jó szaglásától vezérelve. Apám mindig
mindenkinél előbb felismerte a messzi-messzi gyenge illatokat. Például elsőnek
vette észre, ha valahol füstölni kezdett egy lámpa.
Kis idő múlva meghallottam haragos dünnyögését, amelyhez csakhamar
csatlakozott a szobájából kilépő néni felháborodott, csengő hangja. Nagynéném
és apám nyilvánvalóan a fenyőfa mellett állt.
-
Na, ezt jól megcsináltad! – mondta Zsenyka, aki
közben felébredt, és ágyacskája rácsa mögül rám bámult tükörfényes,
csokoládébarna szemecskéjével.
Én azonban rá sem hederítettem különös megjegyzésére. Sőt úgy rémlett, hogy
nagynéném és apám a szalonban el van ragadtatva a fenyőfától és annak csillogó
hóköntösétől. Gyorsan öltözködni kezdtem, várva a dicséretet találékonyságomért
és művészi ízlésemért, de még a cipőmet sem fűztem be, amikor berontott dühtől
lángvörös apám, és magas kakashangon ezt rikácsolta:
-
Te csináltad ezt a disznóságot? Hallgass! Ne is
válaszolj! Ez Isten büntetése azért, hogy úgy félreneveltünk. Ne magyarázd meg
nekem, hogy juthatott az eszedbe ekkora ostobaság, hogy két font naftalint
szórj a fenyőfára. Fel tudod fogni, mit műveltél? Bebüdösítetted az egész
lakást, megmérgezted a levegőt, már lélegzetet sem vehet az ember, megfulladok
ettől a szörnyű bűztől! Tönkretetted az egész ünnepet!
Magyarázni kezdtem neki ragyogó ötletemet, bizonyítékul Puskin verssorait
hozva fel a pompás hótakaróról, de apám úgy üvöltött, hogy visszhangzott tőle
az egész lakás.
-
Hogy mered a szájadra venni Puskin nevét!
Micsoda szentségtörés! És adj hálát az Istennek, hogy meggyőződésemnél fogva
nem verlek el, mint a kétfenekű dobot.
Ezeknél a szavaknál apám keményen vállon ragadott, alsó állkapcsát
előretolta, és rázni kezdett, ezt hajtogatva:
-
Majd adok én neked Puskint!
És addig rázott, míg fel nem fogtam ostobaságomat, és nem ontottam a
megbánás keserű könnyeit – és ezzel a dolog el is volt intézve.
…de a fenyőfaünnepély, amelyet a vendégeknek az ünnep harmadik napján
rendeztünk, félig tönkre volt téve, a ház ugyanis a naftalin nehéz, csöppet sem
karácsonyi szagától bűzlött. Ez a szag húsvétig nem szellőzött ki, így aztán
részben a húsvét is tönkre volt téve…
A naftalinszag csak nyáron szűnt meg végleg.
/Ford.: Enyedy György/
