Istvánnak hivták a derék várjobbágyot, aki békében éldegélt
Solymáron, a nagy király birtokán. Bár jelesen forgatta a kardot, mégis értett
a békés munkához…Senkinek se volt oly szép kertje az egész Solymáron, talán Esztergomban
sem.
István büszke volt a sok gyümölcsfára, különösen arra az
almafára, amely a keritésnél hintette az árnyékot…Levelei közül kikandikált
több alma, de az egyik oly ragyogó, csillogó volt, hogy elnevezték
aranyalmának…
Egyszer éppen (vasárnap reggelén) a fa alatt ültek István, a
nagyanyó, meg Imre az unoka…Az apja ölében nyugodott a gyermek feje…látta a kék
eget, a szálló felhőket, a fényben csicsergő pacsirtát, de ezekkel nemigen
törődött…ha ott is volt a szeme, csak elsiklott az almafára, és nézte hosszan,
gyönyörüséggel az aranyalmát…
-
Apám, édes apám…
-
No, ki vele, fiacskám…
-
Látja-e azt az aranyalmát?
-
Látom, kis fiam, hogyne látnám…
-
Nekem adhatná.
-
Odaadom kis fiam…ha kell…le is tépem…
-
Csak azt ne…mert én ezt az almát valakinek
szántam.
-
Nagyanyónak?
-
Nem.
-
Apának?
-
Nem.
-
Hát kinek, kis bogaram?
-
Imrének, a király fiának…
Az
apa szinte megijedt. Gyengéden betapasztotta a kis fiu száját:
-
Ne is gondolj erre, fiam…nagy úr ám a király,
ernyős szekeren utazik, csupa csillogó ruháju urral…nem igen vesznek észre
minket.
A
kis fiu elszomorodott. Először életében szállt bánat a szemébe, szivére…s amig
elnézte az aranyalmát, az égre röppent ártatlan lelke a jó Istenhez …Istenkém –
suttogta szive, - nézz rám jóságos szemeddel és irányitsd a kis herceg lépteit
ide, mifelénk, az lesz a legnagyobb örömöm, ha az aranyalmát odaadhatom a
király fiának…
A jó
Isten meghallgatta az ártatlan sziv kérését. Meleget árasztott a solymári
utra…tikkadt volt állat, ember, meg a király is. A nagy király szeliden, békésen
türte a szomjuságot, de a kis herceg igy rimánkodott:
-
Kérek almát…ugy szomjazom…
A
király az égre emelte szemét, ajka meg-megmozdult, halkan imádkozott…éppen
Solymár alá értek, István jobbágy kertje alá…a király szeme az aranyalmára
esett…
Észrevette
ám ezt a kis jobbágyfiu, uzsgyé a fára, letépte az aranyalmát, az ő
aranyalmáját és vitte boldogan a királyi szekér felé…ott meg átnyujtotta a kis
hercegnek…az mohón kapott utána, bele is harapott:
-
De jó, Istenem, de jó ez az alma…
A
nagy király szemét könnyek fátyolozták…
-
Kis fiam jótét helyébe jót várj…most aranyalmát
adtál, tudom, jó szivvel…s hogy ezentul is adhass..nézz körül…ez a föld, amit
látsz, a tietek, ültessetek fákat, és segitsétek a szegényeket.
A
jobbágyfiu azt hitte álmodik, nem is mert a királyra nézni, de meleg áldást
hintő kezét érezte…
Már
el is indult a király szekere és a jobbágyfiu még mindig csak állt, csak
állt…most már megnézte a távozó szekeret, hát uramfia, a kis herceg integetett,
és azt mondta:
-
Isten veled, Almássy…
*
Kerek
félévre bekopogtatott a király hirnöke Solymárra…Gyönyörü nemesi cimert adott
át…aranyalma ragyogott rajta…Az aranyalma alatt pedig, káprázat-e, valóság-e?
ott feketéllett: Nemes Almássy Imre…
*
A mi
kis templomunkban Szt. István képe tündöklött az oltár felett…Augusztus
huszadikán mindig egy aranyalma ragyogott a kép alján…ezt kis kertje terméséből
Almássyné ajánlotta föl az Urnak…
Eszembe
jut ez most, augusztus huszadikán…Talán most is ott ragyog az alma a
temolomban, ha ugyan még él az öreg Almássyné…s ha él, ma arra kéri a szent
királyt, szerezze vissza a mi édes hazánk határait a Kárpátoktól az Adriáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése