Karin Jäckel: A kis csillagtisztító

Kutya hideg volt. A kisangyal fázósan dörzsölte egymáshoz szárnyacskáit.

-          Csakugyan ki kell repülnöm ma is, hogy kifényesítsem a csillagokat? – kérdezte Gábriel arkangyaltól.

Csodálkozva fordult meg Gábriel.

-          Nem tudod, hogy ma van karácsonyeste? Épp az égbolt legyen sötét, amikor a Földön minden fényben úszik?

A kisangyal lehajtotta a fejét.

-          Nagyon fázom.

Az arkangyal kidugta meztelen lábát az égbolt kapujának felhőfüggönyén.

-          Ejnye – dörmögte csodálkozva. – Valóban túl hideg a levegő a hozzád hasonló Hüvelyk Matyik számára. – Hosszan fürkészte a kisangyalt, miközben fáklyaként maga elé emelte lángpallosát, hogy jobban lásson. – Nem vagy te amúgy is túl kicsi a csillagpucoláshoz?

A kisangyal erre lábujjhegyre emelkedett.

-          Nem, nem vagyok. Miért?

Gábriel arkangyal mosolygott, s lassanként lehúzta a mellvértje fölül a saját köpenyét.

-          Na, fogjad, töpörtyű – mondta. – De nehogy bepiszkítsd!

A kisangyal ragyogott az örömtől. Sietve belebújt a meleg köpönyegbe, és elindult. Az arkangyal kinyújtotta lángpallosát a sötét éjszakába, hogy fénysugarai hidat verjenek a legközelebbi csillaghoz.

-          És el ne feledd! – kiáltott a kisangyal után. – Hármat kopogj a kapun, amikor kész vagy.

De a kisangyal ebből már egy szót sem hallott. Mint egy csillogó-villogó szőnyeg, úgy terült el lába alatt a csillagok serege, s mintha millió és millió szentjánosbogárka csillogott volna fel a Földről is az éjszakai égre. Gábrielnek igaza van, gondolta, a Föld fényei ma versenyre kelnek velünk. Serényen húzta elő a csillagtörlő rongyot a derekán lévő zsebből, és fényesíteni kezdte az arany csillagágakat.

Mikor egy csillag már szépen ragyogott, nekifutott a kisangyal, széttárta szárnyait és az arkangyal köpönyegét, s máris a következőre ugrott. Tetszett neki a dolog. Egy kicsit mégis elégedetlen volt.

-          Jó a nagy angyaloknak – dünnyögte maga elé. – Ők segíthetnek a Karácsonyi Manóknak, láthatják, hogy örülnek a gyerekek meg minden. És én? Csillagot pucolok!

Az arkangyal köpönyege túl nagy volt neki. Minden lépésnél maga után húzta a csillagporban, és így egyre nehezebb és nehezebb lett.. Majd hirtelen széllökés szaladt keresztül az égbolton, s úgy fölfújta a köpenyt, mint egy vitorlát. A kisangyal ijedten felsikoltott, s mindkét kezével belekapaszkodott egy csillagágba. De a szél könnyen elbánt vele, hiszen nem volt még fél méter magas sem. Maga fölé röpítette a kis csillagfényesítőt, vidáman körbeforgatta, aztán újrakezdte az egészet. Végül óvatosan lelibegtette a Földre.

-          Mi ez? – kiáltotta a kisangyal. – Hagyd ezt a butaságot!

De a szél csak nevetett és tovább táncolt. A kisangyalnak csupán annyi ideje maradt, hogy néhány rántással megigazította magán Gábriel köpenyét, s hátulról máris egy kéz nehezedett a vállára. Egy vidám hang szólalt meg.

-          Na végre! Már vártunk. Gyere, mindjárt kezdődik a fellépésünk.

A kisangyalnak vele kellett futnia akár akarta, akár nem. A kéz, amely a jobb szárnya tövén nyugodott, egy fiúé volt, és a jobb kezében egy görbe botot tartott.

-          Tudod a szövegedet? – kérdezte a fiú.

A kisangyal bólintott. Nem tudta ugyan, hogy mi az a „szöveg”, de azt gondolta, hogy aki Gábriel köpenyét viseli mint ő, csak elboldogul valahogy.

Az idegen fiú végül egy piac közepén állt meg, egy csodálatosan szép nagy karácsonyfa előtt, amely szétterjesztette ágait, s beborított egy szerény hajlékot. Gyertyáinak viaszfénye ott ragyogott a körülálló sok-sok ember szemében. A kisangyal kíváncsian lépett a kunyhóhoz.

„Szűz Mária” – suttogta aztán, s megérintette a fiatalasszony kék öltözetét és hosszú haját.

-          Hát te is leestél az égből?

A fiatalasszony olyan pillantást vetett rá, hogy a kisangyal ijedten visszahőkölt:

-          Pszt! – sziszegte. – Még nem te jössz. Várj a fellépésedig!

-          Nem, ez nem ő – gondolta a kisangyal zavarodottan. És ekkor fedezte fel a Gyermeket. Aprócska volt, és meztelen, a hidegtől dermedten feküdt egy faládában, kis kezeit ökölbe szorította, szemei tágra nyíltak.

A kisangyalnak rosszkedve támadt. Hiszen az ég minden csillaga ide kellene hogy gyűljön, hogy melegítse a világ Urát. De semmi sem történt. Akkor egyetlen ugrással a Gyermek mellett termett, magához ölelte, az arkangyal köpenye alá rejtette, s elmenekült az értékes zsákmánnyal. A betlehemesek első ijedtségükben nem tartották vissza. Nem fogták meg, hagyták eltűnni. De aztán kitört a zűrzavar. Ez kedvezett a kisangyalnak, mert ő fürge és könnyed volt az emberekhez képest.

Elfúló lélegzettel bújt meg végre egy famélyedésben. Csak most érezte, milyen fáradt. Jézuska ott pihent a szívén. A csillagpor, amivel át volt itatva Gábriel köpenye, aranyfénybe vonta fejecskéjét. Nézte, csak nézte, aztán lehunyta a szemét.

Énekszóra ébredt. „Éjszemű gyermek, csöpp rózsalevél – csengett a hangocska. – Jászolán az édes Úr”. És amikor a kisangyal felnézett, egy kislányt látott maga előtt, aki a megmentett Jézuskát fogta és simogatta.

-          Add vissza! – akarta kiáltani a kisangyal, és felugrott, hogy megvédje a szenteste csodáját. De a kislány rámosolygott.

-          Ugye, téged a Jézuska küldött hozzám – kérdezte -, mert a Karácsonyi Manó elfeledkezett rólam? – S közben fél kézzel lesimította túl vékony, túl rövid, túl foltos szoknyáját.

A kisangyal tétovázott.

-          Én csak vártam, és vártam – folytatta a kislány, s a kisangyal lelki szemei előtt szegényes szoba jelent meg egy kis karácsonyfával, melyen egyetlen gyertya égett. Az édesanya épp az utolsó fát dobta a tűzre.

-          Azt hiszed, hogy jön még? – hallotta az anya a kislány kérdését. Látta, amint leheletével lyukat olvaszt az ablak jégvirágaiba, hogy kikukucskálhasson az éjszakába. – Meg kellett hogy kapja a kívánságlistámat, mama. Vagy azt gondolod, hogy nekem már nem maradt a mennyei műhelyben baba?

Édesanyja nem felelt, mert nagyon sajgott a szíve. Nem volt elég pénze, hogy babát vegyen a lányának. A kisangyal ezt is kiolvasta a gondolataiból.

Sóhajtva emelte fel a fejét a kis csillagtisztító, és megpróbált szigorú képet vágni mielőtt megtenné kötelességét, és kinyújtaná a kezét Jézuskáért.

-          Nyugodtan megfoghatod még egyszer – mondta a kislány. – Ő a világ legédesebb babája.

És ahogy a kisangyal megérintette a hűvös, sima fejecskét, a merev üvegszemeket, végre felismerte: az ő Jézuskája valóban csak egy baba. Egy kicsit szégyenkezve fordult el, és szorosabban fogta maga köré Gábriel köpenyét. Épp el akart lopakodni onnan, amikor egy csúnya nagy fekete foltot fedezett föl a köpenyen. Szinte kővé dermedt az ijedtségtől. „ Ó, jaj, ó, jaj! – gondolta. – Hogy tudok én ezek után a szigorú arkangyal szeme elé kerülni?”

Ahogy tanácstalanul meredt maga elé, észrevett a lábánál a földön egy aranyosan csillogó papírcsillagot, amelyet leszakított és valahonnan idesodort a szél. Azonnal támadt egy ötlete. Tűt és cérnát mindig hordott magánál az övén lévő kis táskában. Ügyes ujjacskái is voltak. Most csak egy kis türelemre volt még szüksége, és máris ott világított az aranycsillag Gábriel köpenyén.

-          Csinos – dicsérte meg a kislány, aki feszülten figyelte, mit csinál. – Sokkal szebb, mint előtte volt.

A kisangyal elégedetten nevetett, és az égbolt felé szálltában addig integetett a kislánynak, amíg csak el nem tűnt a szeme elől. A mennybolt kapuja messze volt. Gábriel köpenye nélkül biztos megfagyott volna a visszaúton. Az arkangyal már messziről felismerte a kis csillagtisztítót.

-          Bőven elkésett – morogta, és kivételesen beengedte kopogtatás nélkül is a kapun.

-          Elnézést – mondta a kisangyal, és úgy terítette a köpenyt Gábriel karjára, hogy az aranycsillagot azonnal észre kellett vennie. – Sajnos nem tudtam hamarabb jönni.

Az arkangyal bizalmatlanul nézegette jobbról-balról a fényes papírdarabkát.

-          Ajándék? – kérdezte.

A kisangyal először bólintott, aztán megrázta a fejét.

-          Egy kicsit, egy icipicit piszkos lett alatta – suttogta. – Egy egészen icipicit, úgy értsed.

Az arkangyal egy mosolyt nyomott el az orra alatt.

-          Legalább tudsz magadon segíteni – mondta, és a csillagra tette a kezét. – Amilyen fürge ujjad van, szüksége lesz rád az égi műhelyben Karácsonyi Manónak. Holnap reggel nyolckor ott légy! De pontosan!

-          Juhuhu-hú! – ujjongott a kisangyal, és akkorát ugrott, hogy félrecsúszott fején a glória.

 

Az arkangyal fejcsóválva nézett utána. Szent Péter épp a mennyei kaput bezárni jött.

-          Drága barátom! – sóhajtott fel Gábriel, és az ősz öreg Péter vállára tette a kezét. – Mi is ilyenek voltunk valamikor?

-          Rosszabbak – felelte Péter – sokkal, sokkal rosszabbak.

És addig nevettek, míg bírták szusszal.

/Ford.: Mezey Katalin/