Hacsó Erzsébet: Nem tudod meg

Elakadtam a fák közt
s néztem, hogy ők is várnak,
de az ő szárazságukat
itatja már a rózsád köd oszló harmata
és tikkadt szájuk meleg rüggyel telik.
S a lázas éjszakák fájdalma
Nem kérdezi honnét jön, kitől.
A szél zizeg
s fakadás hullámzik rajta.
S én köztük állok, -
Szivem ugy ver, fel akarok kiáltani,
De torkomban hamuvá pernyed a szó.
És sohasem tudhatod meg,
Hogy melletted álló fa akartam lenni,
Kérdésnélküli tárt vágyakkal
sebzett, boldog szájjal.