Valamikor réges-régen az árvácska nem virág volt, hanem vidáman csapongó,
kicsi lepke. Elkószált, elkalandozott hegyen-völgyön tul, és bizony nagyon
sokszor csak ugy tudott haza találni, ha a nagyobb lepkék, akik már minden
vidéket jól ismertek, megmutatták neki az utat.
Semmivel sem volt jobb tehát a kis árvácska, mint a haszontalan
naphosszat csavargó gyerekek, és hiába intették és figyelmeztették az öreg,
tapasztalt, nagy lepkék, ő csak repült kora reggeltől késő estig, bele a
végtelenségbe, mámorosan a repülés boldogságától, abban bizva, hogy ha el is
téved, mindig csak akad valaki, aki majd hazasegiti.
Egyszer olyan tájra vetődött el, ahol még soha sem volt azelőtt s mivel a
sok röpüléstől már nagyon elfáradt, letelepedett egy virágra, hogy kissé megpihenjen.
Ámde hirtelen beesteledett, és a kis árvácska kénytelen volt azon a virágon
meghuzódni a sötétség veszedelmei elől, s első alkalommal távol az otthonától,
idegenben tölteni az éjszakát.
Amint a nap felvirradt, serényen nekilátott, hogy megkeresse a haza
vezető utat, de sehogyse volt képes eltalálni a helyes irányt és minden
próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mert mindig csak ismeretlenebb vidékre
sodorta balszerencséje.
Fáradhatatlanul szállt ide-oda egész nap, miközben az ijedtség és a bánat
egyre jobban kezdte kis szivét mardosni: végül, amikor ujra közeledett az este,
reményvesztetten és a kimerültségtől szinte már csak vergődve, egy ismeretlen,
nagy lepkével találkozott. Sírva és zokogva panaszolta el neki nagy bánatát. A
jószivü öreg, nagy lepke megsajnálta a kis hontalant és igy vigasztalta meg:
-
Ne busulj, te kis hazátlan árva, ne keseregj, te
szegény kis árvácska, maradj itt, pihenj le, én megkeresem a hazádat s ha
megtaláltam, akkor majd eljövök érted.
A kis lepke szótfogadott, leszállt a puha pázsitra és várt, várt egy
helyben, el nem mozdulva, egy teljes napon keresztül, de a nagy lepke csak nem
mutatkozott többé. Most már nagyon megszeppent a kis árvácska és fel akart
röpülni, hogy körültekintsen, nem látja-e valamerről visszatérni a segitőjét,
de egy tapodtat sem tudott elmozdulni a puha pázsitról, odanőtt a földhöz.
A jó Isten virággá változtatta át a kis lepkét, hogy többé ne vesszen el,
s virág is marad mindaddig, amíg a nagy lepke vissza nem tér azzal a hirrel,
hogy megtalálta a kis árvácska hazáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése