J. H. E.: A beszélő fák

Öreg erdőben,
Meseerdőben
Vén fűzfák élnek:
Izmosak tőben,
Dúsak levélben.
Szaván a szélnek
Zúgnak, beszélnek.
Hallgasd csak, Zsuzska:
Mit mond a fűzfa?

Fejemen dér ül,
Gallyam is gyérül,
Törzsem is dermed:
Fagy átka ver meg.
Azt hinnéd, Zsuzska:
Meghalt a fűzfa!
-Ám a fagyban, hóban,
Jégtakaróban,
Mégis csak élek!
Tavasszal lobban
Ujra az élet:
Minden megéled.
Rügyem fakadoz,
Kérgem dagadoz,
Levelem kihajt:
Öröm nézni majd
Az üde tavaszt,
mely lombot fakaszt.

-Vége a nyárnak,
Hűs szelek járnak,
Levelem tépik:
Talán csak pár nap
És koronám végig
Zsákmányuk nékik.
Kopasszá válok,
Csupaszon állok,
Bús fejem árva:
-Meg ne sirasd hát
A vén, csupasz fát,
Hulló levélkét.
A telet várva,
Elhagyottan
Merengek ottan.

-S a tél is eljő,
Fekete felhő
Fehér havat hoz.
Alszik az erdő
Lepel alatt most.
Majd új tavaszt ád
Az ég, ha mérgét
A tél kifújta.
Zöldellek újra,
Adok hűs árnyat
S a kis madárnak
Készitek fészket,
Hol fütyörészhet.
Biz’ ugy lesz, Zsuzska:
Él ám a fűzfa!

Öreg erdőben,
Meseerdőben
Vén fűzfák állnak.
Bús télidőben
Havas halálnak
Rabjává válnak.
De kikeletre
Ujult életre
Éledve élnek,
Csodát beszélnek:
- Tél fagya széled,
Örök az élet!