A nyári nap
sugaraiban fénylett, csillogott az egri vár maradéka a hegy nyúlványain. A
gyermekhad friss kedvvel, vidám hangulatban törtetett és a szemek felvillantak
a romokra.
- Gyerünk, gyerünk! –
kiáltották egymást biztatva. Szemük a romokon tétovázott, de nem a várbástyába
igyekeztek, a hős Dobó István sírjához, nem is az épen maradt várrész
kaszárnyájához, a legmagasabban látszó kálváriához sem készültek. A régi várra
gondoltak – és a kazamaták felé vették utjokat. A törökvészt megélt Eger
várának földalatti folyosóit szerették a gyerekek - a régi várak rejtelmei integettek feléjük a
titkos, földalatti utak rejtekéből:
- - Jó neked, Józsi, te
mezítláb járhatsz!
- Ne csufoljatok –
felelt elszontyolodva a köztük legkisebb, Józsi gyerek - , hiszen tudjátok,
hogy nekem nincs cipőm, se csizmám. Napszámos az apám. A régi elszakadt…
Pajzán incselkedéssel
keseritették szegény társak kis szivét:
- De most már sohasem
lesz neked cipőd?
Józsi nem tudott
felelni, - maga is arra gondolt, hogy már sohasem lesz neki cipője és
kicsordult a könnye.
- Na, ne pityeregj,
„mezítlábas” – így hivták a többiek – majd csak kerül egyszer valahonnan.
Megérkeztek a
kazamatákhoz és a felbontott folyosók, - amelyek hajdanvaló, régmult időben a
föld alatt kivezettek a várból a távoli vidékekre – most a gyermekek
játszóhelyéül kinálkoztak.
A gyerekek beugrottak
a mélyedésbe és belekiáltottak a visszhangos homályba:
- Előre! – és mentek a
régi, titkos, megbontott folyosó rejtélyes utain egyre előbbre, egyre beljebb.
Minél messzebbre
jutottak, annál lassabban mentek és szorosabban bujtak össze. A buksi fejek
egymáshoz közeledtek, lesi szemek lestek, kutattak. S bár dobogott a szivük és
szorongó érzés fogta el őket. Talán ilyen félelmes érzés szorongatta a régi
halott futárokat, titkos küldötteket, akik pecsétes leveleket vittek ki a
segitséget kérő várból a sötét, messze kanyargó földalatti folyosón.
Megálltak. Nem
merészkedtek tovább. Megállapodtak itt a fordulóban. Szemük lassan megszokta a
homályt és nemsokára már láttak, mint a sötétben a macska. Rejtett vasajtókat,
titokzatos hétlakatos cellákat kerestek és elkezdték kopogtatni a falat.
- Hopp, mi ez? –
kérdezte Jancsi, a legidősebb. – Itt valami titok lappang. – Hallottátok?
Hallották, bizony, a
furcsa, tompa hangot, mint amikor záporeső kopog az esernyő vásznán. Nem kopog
így a vaslemez, se a kő – mi lehet ez. Holott a szine olyan, mint a nagy
kockaköveké a falban.
A gyerekek nekiálltak
és körülkopogták a tompa hangot adó falrészt. Az ujjak nyomán a koppantásokon
valóságos dobszó kerekedett.
- Hiszen ez bőr! –
kiáltották és már ki is feszitették az egyik sarkát. Belestek a nyiláson, -
vaksötét volt az üregben.
- Be kellene menni! –
mondta az egyik.
- Lámpa kellene! –
szólt a másik, de egyiknek sem volt elég mersze, hogy bebujjék a rejtélyes
oduba.
Denevér röppent,
bőregér szárnya zörrent, - összerezzentek.
- No, „mezítlábas”, -
mondta az egyik, - bujj be, hátha megtalálod Dobó apánk csizmáját. Félsz talán?
- - Félsz talán? Hol az
a hires bátorság? – kiáltottak rá mind, akik maguk sem mertek bemenni.
- Nem félek – mondta a
csíkszemű Józsi, megemberelte magát, összeszedte a bátorságát és – bebujt.
A játszópajtásai,
akik így beugratták, most már szivszorongva várták, mi történik a sötétben.
Percek teltek, percek multak. Semmi nesz. Lélegzetüket visszafojtva
hallgatóztak. Egyszerre csak kibukkant az üregből Józsi borzas feje, majd egy
pár csizma.
- Itt a Dobó István
várkapitány csizmája! – kiáltotta diadallal az ámuló fiuknak. – Tele van az
üreg cipővel, csizmával.
Volt nagy ámulás,
csodálkozás, tanácskozás, aminek aztán az lett a vége, hogy követet küldtek a
nagyokhoz, a felnőttekhez. Mégis csak az lesz a legjobb, ezt határozták. Jött
is a rendőr, gyufa sercent és a bajuszán nagyot sodorintva, elkurjantotta
magát:
- Megvan!
Meg ám! A rendőrök
hetek óta keresték Varga Péter csizmadiamester ellopott cipőit, csizmáit. Meg
is tudták hamarosan, hogy az egyik cipészsegéd ragadós kezén tünt el a sok
lábbeli. Ide rejtette el zsákmányát a tolvaj és az üreg száját a kövek szinére
festett bőrrel fedte be. Józsi bátorsága jutalmául Varga mester uramtól kapott
egy pár vadonatuj cipőt.
Így jutott topánkához
a kis mezítlábas napszámosgyerek, aki Dobó István várkapitány csizmáiért
bemászott a többszázéves üregbe.
