2013. december 31., kedd

Tamás Ernő: Dobó István várkapitány csizmái



A nyári nap sugaraiban fénylett, csillogott az egri vár maradéka a hegy nyúlványain. A gyermekhad friss kedvvel, vidám hangulatban törtetett és a szemek felvillantak a romokra.

-      Gyerünk, gyerünk! – kiáltották egymást biztatva. Szemük a romokon tétovázott, de nem a várbástyába igyekeztek, a hős Dobó István sírjához, nem is az épen maradt várrész kaszárnyájához, a legmagasabban látszó kálváriához sem készültek. A régi várra gondoltak – és a kazamaták felé vették utjokat. A törökvészt megélt Eger várának földalatti folyosóit szerették a gyerekek -  a régi várak rejtelmei integettek feléjük a titkos, földalatti utak rejtekéből:

-      - Jó neked, Józsi, te mezítláb járhatsz!

-      Ne csufoljatok – felelt elszontyolodva a köztük legkisebb, Józsi gyerek - , hiszen tudjátok, hogy nekem nincs cipőm, se csizmám. Napszámos az apám. A régi elszakadt…

Pajzán incselkedéssel keseritették szegény társak kis szivét:

-      De most már sohasem lesz neked cipőd?

Józsi nem tudott felelni, - maga is arra gondolt, hogy már sohasem lesz neki cipője és kicsordult a könnye.

-      Na, ne pityeregj, „mezítlábas” – így hivták a többiek – majd csak kerül egyszer valahonnan.

Megérkeztek a kazamatákhoz és a felbontott folyosók, - amelyek hajdanvaló, régmult időben a föld alatt kivezettek a várból a távoli vidékekre – most a gyermekek játszóhelyéül kinálkoztak.

A gyerekek beugrottak a mélyedésbe és belekiáltottak a visszhangos homályba:

-      Előre! – és mentek a régi, titkos, megbontott folyosó rejtélyes utain egyre előbbre, egyre beljebb.

Minél messzebbre jutottak, annál lassabban mentek és szorosabban bujtak össze. A buksi fejek egymáshoz közeledtek, lesi szemek lestek, kutattak. S bár dobogott a szivük és szorongó érzés fogta el őket. Talán ilyen félelmes érzés szorongatta a régi halott futárokat, titkos küldötteket, akik pecsétes leveleket vittek ki a segitséget kérő várból a sötét, messze kanyargó földalatti folyosón.

Megálltak. Nem merészkedtek tovább. Megállapodtak itt a fordulóban. Szemük lassan megszokta a homályt és nemsokára már láttak, mint a sötétben a macska. Rejtett vasajtókat, titokzatos hétlakatos cellákat kerestek és elkezdték kopogtatni a falat.

-      Hopp, mi ez? – kérdezte Jancsi, a legidősebb. – Itt valami titok lappang. – Hallottátok?

Hallották, bizony, a furcsa, tompa hangot, mint amikor záporeső kopog az esernyő vásznán. Nem kopog így a vaslemez, se a kő – mi lehet ez. Holott a szine olyan, mint a nagy kockaköveké a falban.

A gyerekek nekiálltak és körülkopogták a tompa hangot adó falrészt. Az ujjak nyomán a koppantásokon valóságos dobszó kerekedett.

-      Hiszen ez bőr! – kiáltották és már ki is feszitették az egyik sarkát. Belestek a nyiláson, - vaksötét volt az üregben.

-      Be kellene menni! – mondta az egyik.

-      Lámpa kellene! – szólt a másik, de egyiknek sem volt elég mersze, hogy bebujjék a rejtélyes oduba.

Denevér röppent, bőregér szárnya zörrent, - összerezzentek.

-      No, „mezítlábas”, - mondta az egyik, - bujj be, hátha megtalálod Dobó apánk csizmáját. Félsz talán?

-      - Félsz talán? Hol az a hires bátorság? – kiáltottak rá mind, akik maguk sem mertek bemenni.

-      Nem félek – mondta a csíkszemű Józsi, megemberelte magát, összeszedte a bátorságát és – bebujt.

A játszópajtásai, akik így beugratták, most már szivszorongva várták, mi történik a sötétben. Percek teltek, percek multak. Semmi nesz. Lélegzetüket visszafojtva hallgatóztak. Egyszerre csak kibukkant az üregből Józsi borzas feje, majd egy pár csizma.

-      Itt a Dobó István várkapitány csizmája! – kiáltotta diadallal az ámuló fiuknak. – Tele van az üreg cipővel, csizmával.

Volt nagy ámulás, csodálkozás, tanácskozás, aminek aztán az lett a vége, hogy követet küldtek a nagyokhoz, a felnőttekhez. Mégis csak az lesz a legjobb, ezt határozták. Jött is a rendőr, gyufa sercent és a bajuszán nagyot sodorintva, elkurjantotta magát:

-      Megvan!

Meg ám! A rendőrök hetek óta keresték Varga Péter csizmadiamester ellopott cipőit, csizmáit. Meg is tudták hamarosan, hogy az egyik cipészsegéd ragadós kezén tünt el a sok lábbeli. Ide rejtette el zsákmányát a tolvaj és az üreg száját a kövek szinére festett bőrrel fedte be. Józsi bátorsága jutalmául Varga mester uramtól kapott egy pár vadonatuj cipőt.

Így jutott topánkához a kis mezítlábas napszámosgyerek, aki Dobó István várkapitány csizmáiért bemászott a többszázéves üregbe.

Eino Leino: Nocturne


Fülemüle csattog az ég hegyén,
kalászok fölött ég a telihold.
A nyári éj boldogsága enyém -
irtásföld füstje lengő, szürke folt.
Nincs bennem öröm, bánat, se kétség:
hozzátok el zöld erdők sötétjét,
felhők páráját, búcsuzó nap fényét,
széljárta hegyek szunnyadó kékjét,
vizek árnyait, zsálya illatát:
ezekből szövöm szivem dalát.

Drága lány, édes mint nyári széna,
szivem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.
Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -
te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.
Lidércfény már nem csábítja lelkem,
a Varázshegy aranyát megleltem:
köröttem az életkör szükebb lesz,
áll az idő, a szélkakas csendes:
út előttem, engem vár vigyázva,
ez visz majd az ismeretlen házba.

/Ford.: Képes Géza/

Eino Leino: Szeretlek


Benned szikrázó halmazban hever
sohasem rejtett virágok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel…
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel –

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.

/Ford.: Képes Géza/

Vladimir Názor: Örök kötelék


Voltunk, milljó éve, tölgy és kúszóinda -
fülleteg lomb-ölén rejtett a rengeteg:
míg síkos üstököm zúgva túlzenghetett,
gyökered szomjasan fúrtad rostjaimba.

Ringatott ősvizek mélye – páros kagylót:
lázas tapadásban íved legédesebb
éle vágott rajtam oktalan mély sebet,
s fájdalmam vonaglón igazgyöngybe sajgott.

S ha két idegenként egymás közelébe
von a végzet sodra: élveteg rémlik át
rajtunk a sejtelem: rezzenő porcikánk
mélyén éled a tűnt változások fénye…

Szemem egéről is letűnsz, sorsom Nője:
itthagysz, és hiányod zúgja be poklomat -
ám a Csók számunkra száz létet tartogat,
hogy örök változás új csodákba szője.

/Ford.: Dudás Kálmán/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5