Eino Leino: Nocturne

Fülemüle csattog az ég hegyén,
kalászok fölött ég a telihold.
A nyári éj boldogsága enyém -
irtásföld füstje lengő, szürke folt.
Nincs bennem öröm, bánat, se kétség:
hozzátok el zöld erdők sötétjét,
felhők páráját, búcsuzó nap fényét,
széljárta hegyek szunnyadó kékjét,
vizek árnyait, zsálya illatát:
ezekből szövöm szivem dalát.

Drága lány, édes mint nyári széna,
szivem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.
Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -
te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.
Lidércfény már nem csábítja lelkem,
a Varázshegy aranyát megleltem:
köröttem az életkör szükebb lesz,
áll az idő, a szélkakas csendes:
út előttem, engem vár vigyázva,
ez visz majd az ismeretlen házba.

/Ford.: Képes Géza/