Asztalos István: Történt az utcán

Így kezdődött.

Egy kutya szimatolgatott az utca szemetében. Szürke, lompos, olyan alázatos városi kutya, mely a szemetes s az emberek jóvoltából él. Sovány, piszkos, olyan senki kutyája. Feltűnők csak hasáról lelógó emlői voltak, valami vacokban kölykei lehettek, azok szívhatták olyan laposra testét.

Nem maradt az utcának zuga, amit fel ne keresett volna. Eldobott almacsutkától kezdve mindent megevett. Már nagy tapasztalatai lehettek, mert olyankor cirkált, amikor még nem járt a városi szemetes, de már a cselédek kitették a szemetet a járda szélére. A szemétkupacokat aztán rendre végigszaglászta.

Az utca másik végén lakott egy jószívű mészáros, aki mindennap odadobott neki valamit. Ezt hagyta utoljára, előbb végigszaglászta az utcát.

Na, a kutya megállt egy szemetesládánál, és valami különösebb falatot kaphatott, mert se látott, se hallott. Nem vette észre, hogy közeledik egy gyerek, egy olyan szeplős, városi fiú. Ó, erről is voltak tapasztalatai, s ha látja jönni a fiút, kikerülte volna, de nyakáig a szemétben turkált.

A fiú a kutyához ért. Arcára csúnya mosoly szélesedett. Felemelte lábát, s teljes erejéből a kutyába rúgott. A kutya lefordult a járdáról, de igyekezett a lábára állni, s akkor érte a második rúgás. Ösztönösen a láb után kapott, valamit elért a fogával, s a fiú nadrágja a többi mellé új lyukat kapott. A fiú felkiáltott. Egy ember arra nézett:

-          Mi az, te gyerek?

-          Megharapott ez a dög – mutatott a fiú a távolodó kutya felé. – Nekem jött, és megharapott.

-          Neked ment? Hátha veszett – szólt izgatottan az odaszóló, és követ ragadva a kutya után dobta.

-          Mi történt? – kérdezte egy másik kíváncsi.

-          Megharapta egy veszett kutya… - szólt a dobáló, s másik kő után hajolt.

Egy asszony, aki mindezeket hallotta, ijedten kiabálni kezdett a szembejövőkre:

-          Vigyázzanak, veszett kutya!

A hang, mint vízbe dobott kő hulláma, úgy terjedt széjjel. Már vagy négyen is szaladtak a kutya után, tele torokkal kiáltozva:

-          Veszett kutya, veszett kutya! – aztán mind többen és többen vették át a kiáltást, mind többen és többen csatlakoztak az üldözőkhöz.

A kutya nem értette a dolgot. Szaladt, hogy háta megett hagyja a veszélyt. Kikerült az utca közepére, és szaladt. De gyenge volt, fáradt, nem bírta a hajszát.

Az utca megtelt ordítással, mindenki kiabált. Ez a szó: veszett – mindenkire hatott. A szembejövők közül a gyávábbak kapu alá húzódva nézték a szaladó állatot, a kitóduló lakókkal tárgyalva az estet. A bátrabbak kövekkel megrakodva kerültek a kutya elé, s izgatottan hadonásztak karjaikkal. Egy esernyős polgár vörös arccal rohant az üldözőkkel. Csupa tettvágy volt. Erőlködéstől vékony hangján vezényelt:

-          Elébe kell vágni!...Meg kell kerülni!...Le kell ütni!...Rendőrt!...egy rendőrt!...

A kutya már támolygott. Jó pár ütés érte. A fáradtságtól reszkettek lábai, nyelve kilógott. Hirtelen meglátta a mészárszéket s a mészárszék előtt a jószívű mészárost. Ösztönösen szaladt oda, az egyetlen ember volt, akit közelebb érzett magához.

A mészáros rémülten ugrott félre a feléje kúszó kutya elől, s kézzel-lábbal kapálózni kezdett. Egyik rúgása eltalálta a kutyát, amely most a rémülettől félőrülten menekült tovább.

-          Meg akart marni – nyekegte a megijedt ember, s kövér arcáról szaporán törölgette a verejtéket.

A kutya beszaladt egy kis utcába. Szerencsétlenségére zsákutca volt. Elért egy magas deszkapalánkig, ott megállt, szűkölve a félelemtől. Fogait mutogatva nézett az üldözőkre, akik nem mertek közelebb menni hozzá, csak messziről dobálták súlyos kövekkel.

Félig agyon volt verve, mikor megérkezett egy rendőr. Elévette revolverét, s közeledett a kutya felé. A kutya csak állt reszketve, véresen. Szemeit a rendőrre szegezve várt. A rendőr megállt. Dörrenés…a kutya lassan ledőlt a kerítés mellé. Lábai reszketve merevedtek meg, túlduzzadt emlőiből csepegett a tej. Egy asszony megjegyezte:

-          Kölykei lehettek.

A tömegben elhalt már az izgalom, és sokan sajnálni kezdték a kutyát.

-          Szegény! – tört ki a vörös arcú polgár, aztán ernyőjét karjára akasztva, elindult a többi után.

Így végződött.