Kosztolányi Dezső: Kék gyász

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. Szemei kinyíltak a tavaszra, és meghalt. Szemei is kékek voltak, mint a tavasz. Halálában volt valami derűs, egyszerű, boldog.

Az üvegburás barokk órát egyszer se kellett felhúzni, s az ő kis szíve már lejárt.

Másnap reggel házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak, ezüst rojtokkal, lepleket, s bevonták velük a kis tisztaszobát. Egy fényezett asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kisgyerekeknek pici a játéka, s picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe – nem kellemetlen – szomorúság vett rajtunk elő. Apám fekete ruhákban, sötéten járkált a szobákban. Sóhajtozott, de bánatában – észrevettem – sok erőltetett, színpadi volt, nem is hittem neki. Csak anyám sírt keservesen. Mi némán álltuk körül a koporsót: néném meg a jegyese, húgom meg én. Egyik öcsém hangosan dobolt, trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.

Én akkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé, s ezt kérdeztem magamtól:

„Csak ilyen ez?”

Sokáig csodálkozva, fürkészve szemléltem a halottat. Amikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam kezem, s azzal a félénk-vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kisöcsém hideg homlokára nyomtam. Órákig bámultam őt. Nem tudtam betelni a halál érzésével.

Messze, a másik szobában, az ablakmélyedésben, kék fátyolok mögött mécs égett, s az elmosódó fény a lángoló verőfényben egy virrasztó lélekre emlékeztetett, a házat templommá, a fájdalmakat mítosszá varázsolta.

Mégse fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint valami vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el, aki itthagyta a névjegyét, kék-ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén, a szájak vonalán, a szavakban titkolt öröm lappangott.

Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek. De egy óra múlva visszaszöktem a szobába.

Margit, fiatal, szőke szobalányunk, a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott, és félt ő is, akár én. Arca viaszhalvány volt. Jólesett mellette lennem, és félni vele együtt.

Hajnalra vörös szemmel ébredtem, álmatlan, párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles, szikrázó nap csiklandozta nyakam. Kimentem a parkba sétálni. Fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Vidáman ropogott cipőm alatt a kavics.

A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek, és leheletük forró. Elgyötrődve, idegesen húztam föl fekete cérnakesztyűmet, s közben lepattogzottak róla a gombok. Indultunk a temetésre. Előbb kisuhantam a kertbe.

-          Margit – mondtam a leánynak -, jaj de halavány. – S ezt gondoltam: - Mint egy halott.

A leány sírt a tavaszi fűben. Mi indultunk. Elől egy kocsin szüleim. Utána a jegyesek, másik kocsin, egymáshoz simulva. Én a tréfás nagybátyámmal, aki vadászni szokott, és a szüreten rakétákat enged föl.

Mire visszatértünk, besötétedett. Mindnyájan visszajöttek hozzánk, a gyászházba, s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. Fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatalasszony tettetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura melléje bújt, s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind örültek.

A szoba komoly volt, ünnepélyes.

Meggyújtották a lámpát. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a lámpás fényében. Poharában fekete-vörös bor csillogott, s amint ajkához emelte, szája szélét megnedvesítve vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:

-          Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.

Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig rajtam. Szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek-hajladoztak az orgonabokrok.

A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolóztak. Dühösen, elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek.

„Ők is – villant meg fejemben -, ők is félnek, szegények.” Futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapu alján – mint kísértetek – ismét egy pár. Egy katona meg egy leány. Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában.

Távol pedig forrt-izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok és az erdőből hazatérő kirándulók a porban, az alkonyatban. Fölöttük az ég, az ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben, kedvesebben, mint egyébkor, ismeretlen emberek intettek virágos gallyal, melyet kezükben hoztak a délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a napon ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egészen egyedül. Szédülten tántorogtam vissza az udvarba.

„Ezt ő művelte – gondoltam, ő, aki elment.”

A tavasz valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz, kék leplek fönn kifeszültek és lengettek. az ágakon a rügyek zöld sebei forrottak, s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem, és csöndesen sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram megbillentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep készülődött. A bokrok bóbitái roskadoztak. Párák úsztak a földön, és füstölt az illat, a részeg és őrjítő aroma, ezer-millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez pedig szomorú volt és édes. Kisöcsém járt az eszemben. Azon tűnődtem, hogy most már egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni, messze, céltalanul, rohanni, elbujdosni valahová, és sohase jönni vissza. Meghalni valahol egy síron.

Az udvar mélyén egy ablak világított. Odasiettem. Tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit. „Most – gondoltam – megkérdezem, miért olyan halavány?” Szorongva kopogtam at ablakon.

-          Margit.

Kinyitotta az ajtót.

-          Úgy félek – dadogtam.

Csodálkozva nézett rám.

-          A halottól – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni a szobámba.

A leány babrált a fehér nyakán és terhes, szőke kontyán. Éreztem, hogy elsápadok. Ő is elsápadt. Haja, mézszín haja villogott, lángolt.

-          Félek – mondtam.

És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre. És téptem a haját és a száját a szájammal.