Móricz Zsigmond: A bécsi bútor

Zsuzsi néni kofa volt. Paprikás kofa a Nagypiacon. Ott szokott árulni a Csapó utca szegletjin. Hát bizony keserves egész nap ott ülni, de nem egészségtelen, meghízik és megokosodik attul az ember.

Zsuzsi néni is már olyan okos, hogy többet tud az eszinél. Hogyne, mikor csak úgy olvassa az újságokat egyre-másra, mer mindenik kofa vesz valami újságot, osztán az kézrül kézre megy, Zsuzsi néni mind elolvassa az utolsó betűig, mán akár érti, akár se.

Egyszer csak nagy dolgot lel az újságban, valami pesti újságban, ott, ahol igazán érdekes olvasnivalók vannak, hátul, a hirdetések közt. Valami bécsi gyáros egy egész bútorzatot kínál, asztalt, széket hatot, díványt, sifont kettőt, ágyat kettőt, de még éjjeli szekrényt is, meg még sok mindent, szóval egy teljes berendezett hálószobát és ebédlőt tizenhat forintért.

Zsuzsi néni először elolvasta duruzsolva, aztán egészen fennhangon, utoljára a szomszédasszonyának torka szakadtából kijabálva.

-          Hallottak-e mán ilyet, pedig nyomtatás nem haduvál! Tizenhat forintért ennyi meg ennyi bútort! Ezek a cábár asztalosok mit nem kérnek érte, lám, az a belga nyelvű Kappan Győrffy csak egyfiókos ládáért elkér mai időben öt pengőt!

Mindenki csudálta a dolgot, s egész délelőtt erről beszéltek a paprikás kofák, egy-egy szót átkajdászva egymásnak.

-          Jó vón e nekem, ha mernék hinni a nímetnek! – mondta Zsuzsi néni s nagyon bólogatott hozzá.

-          Bizony hallom, hogy a gyalog szarka, gyalog sátán mán megjárta az útját! – mondta a jobb kéz felőli szomszédasszony.

-          Jaj, galambom, túl vagyunk már azon, vasárnap kihirdetik az ispitály templomba a gyerekeket – vallotta be Zsuzsi néni, mert a kommendáló asszonyokat híjják Debrecenben gyalog szarkának, gyalog sátánnak.

-          Most mán csak azt vón jó tudni, hogy leheti ez valóság! Ez a bútor-história, mert azt jó vón tudni!

-          Nagy a világ, minden megeshetik! – mondta a bal kéz felőli szomszéd.

-          Még e csak a tubák! ha ezt én megvenném a jányomnak, egy gyermekemnek! De ha el nem sül, akkor megráz engem az én uram, mint Krisztus a vargát.

-          Nem kell elibe tálalni neki, csak ha mán meg is vette kied. Akkor aztán bá bika veres bornyú!

Így tárgyalgatták a dolgot, míg déllére csakugyan azt mondta Zsuzsi néni, hogy:

-          Nohát egye meg a Mándoki uram fenéje, én megpróbálkozom a nímettel. Nem is kárhoztatom én az embert előre, nem vadítom, nem mérgesítem, majd csak lesz, ahogy lesz. Elküldöm postán a pínzt, osztán csak nem kél lába! Törvínyes világot ílünk mán.

Úgy is tett. Attól kezdve mindennap erről beszéltek a paprikás kofák.

-          Aj, az isten áldja meg azt a nímetet – mondta Zsuzsi néni -, még a hótt csonttyát is, hogy az ilyen jól kisegíti a szegény embert a csávábul. Tudom, fognak szájat tátani a debreceni nípek, ha meglátják az én jányom bútorát, mégpedig „mindent a legfinomabb kivitelben”.

Otthon nem szólt egy árva szót se, csak mosolygott a szája szegletiben, mikor bútorrul, miegymásrul beszéltek. Hát egyszer csakugyan jön ám a postáról az írás, hogy megérkeztek a bútorok.

Teremtő egy isten, milyet fordult Zsuzsi nénivel egyszerre a piac. Majdnem teleszórta örömibe minden emberfiának a szemit-száját veres paprikával. Bezzeg most sietett ám haza, megmutatni a levelet az urának, meg a gyerekeinek. Világos, hogy örült mindenki a szerencsének, de kivált Julis majd kibújt a bőriből, hogy neki olyan nem ilyen-amolyan bútora lesz.

Lett is tanácskozás, nagy, hogy hozzák haza. Andrisnak a vőlegénynek mindenesetre ott kell lennyi, a sógornak is van talyigája, hát a három talyigán majd csak hazahordják.

Fel is pakoltak mindjárt a talyigákra, s meg sem álltak a postáig.

Csak a sógor ne lett vón olyan irigy kutya, egész úton bökögetett holmi piszkáló szókat. Hiába, nyakóc ember volt, az ilyentül meg az isten őrizzen. De Andris mindig odasózott, nem hagyta a napát.

-          Vasúton kék annak gyünni – mondta például a sógor. – Ki fene hallott még ilyet, postán annyi bútort!

-          Csakhogy nem parasztbútor a, hanem úri jószág! – kente oda Andris, amire nem is volt mit mondani.

Bekászálódtak a posta udvarára. Zsuzsi néni, meg Julis, meg Andris, meg az apjok, no meg a sógor. Egész deputáció.

Hát egy postás beigazíti őket valami szűk rácsos helyre, hogy ott megkapják, amit keresnek. Zsuzsi néni büszkén dugja be a rácson a céduláját, csak a sógor pusmogott.

-          Megeszem én azt a bútort, ha annak tajiga kell!

-          Ugyan ne izgágáskodjék ke – szólt rá nagyralátin Andris -, hátrul van valahun a komorába!

Kacagtak egyet a nagy bizalmúak, a postás csak felemel egy csomagot a földről s elébük teszi…

-          Hát mi ez – kérdi Zsuzsi néni s levegő után kapkod.

-          Ez a maguk csomagja.

-          Csomag! A nyavaja álljon bele, nem csomagír gyüttünk mink, hanem bútorír!

-          Hátsz az van benne.

-          Mi?

-          Rá van írva, hogy bútor van benne!

-          Miféle bútor?

-          Olvassa el: bababútor!

-          Mán hogy bábú?

-          Az.

Úgy megnémultak mindnyájan, de még a sógor is, mintha megsimította volna őket egy kis lapos guta. Az apjuknak jött meg először a szava, az is csak ennyit mondott:

-          A nyüstyit neki! Asszony! Gyere csak haza!

Elkullogtak szégyenszemre, mintha mindnek az orravére folyna. Julis fogta a csomagot, s cipelte a kétszoba bútort könyvedző szemmel.

Zsuzsi néni azonban minekelőtte hazament volna, aholott is menthetetlenül várt rá a bot, a görbe, a nagyerdőn nyesett: ment elébb a piacra, hogyha mán a szégyen megvan, legalább ne más kárálja ki a nagyvilágnak! Ne a sógor, aki úgyis elhíreli még ma, az isten tegye a villahajtóba. Hát inkább ő maga tette csípőre a kezét, s megeresztvén a hangját, az egész piacnak kitálalta keservét szívének:

-          Hej, a Krisztus pofozza fel a büdös nímetjit, kibánt az énvelem: törje ki a happáré, egye meg a féreg, hűljön rá a bűr! Küldött a nekem bútort: az isten istene ne legyik, nyakvas ájjon belé, a rossz verje meg. De micsoda bútort, fusson ki a szeme, törjön el a bokája, száraggyon le a kezeszára! Bábunak való bútort, rogyassza rá az isten az eget, akassza keresztül benne a karót, boriccsa gyászba a fekete fenével! az én tizenhat forintomért, gebeggyen meg, szívembül kívánom, törjön ki a nyaka, fusson ki a szeme! Az én drága tizenhat forintomért fiadzik bele a kutya a lelkibe, az isten lűjje fűbe, s fene essik hasra vele az én tizenhat forintomér.