Paul Verlaine: Az északi szél átsüvölt

Az északi szél átsüvölt
a bokrokon, fekete-zöld
az ág, s a hó szerteziláltan
megfagy a napsütötte tájban,
Erdők fanyar illata száll,
hangokkal zeng a láthatár,
és felhőkig villog, magasra,
a templomtornyok pléhkakassa.
Nagyszerű a mezőkön át
menni, e könnyű ködön át,
mely meglibben néha a széllel!
Fúj! vén mellem megint köhécsel!
Sarkam hangyásan bizsereg.
Föl, lelkem, itt a kikelet:
az új tavasz szigoru kedve
fordul már néha édesebbre,
s épp e langy lég mutatja meg,
a tél mily zord volt és hideg…
Föl, lelkem, int az Úr kegyelme:
lobogj, Remény, a Végtelenbe!

/Ford.: Szabó Lőrinc/