Bernard Clavel: Az éneklő fa

 

Januári reggel volt. Olyan szép, fehér és derűs, akár egy öreg hegyipásztor, akinek zúzmarás a bajusza, és a szemében csillog a nap. Egész éjszaka havazott nagy, tömött pelyhekben. Azután reggel lett, és az északi szél egyetlen fuvallattal megtisztította az eget. A ház mögött a hegy lábánál az erdő mély, fagyos csendben aludt. Az ágak között kék volt az árnyék. A fenyők még roskadoztak a hó súlya alatt, mert a hajnali szél csak éppen addig fújt, míg szét nem kergette a felhőket.
Isabelle és Gérard nagyszüleik házában laktak az erdő közelében. Kicsike, szürkére festett ház volt ez, zöld zsalugáterekkel. Elhúzódva, olyan távol bújt meg a falutól, messze-messze, a befagyott patak partján, hogy alig lehetett rátalálni ezen a reggelen.
Még az ösvényt sem lehetett látni, amely a földek között vezetett hozzá, s átvágott a réten. A két gyerek, az ablak előtt állva, megpróbálta felfedezni legalább a nyomát. Az első kanyarig, ahol a két év előtt kiszáradt, nagy jávorfa állt, amit nagyapa még nem akart kivágni, világosan lehetett látni, de messzebb már belemosódott a hóba.
Amíg így nézelődtek az üveghez nyomott orral, Isabelle és Gérard egy madarat látott elsurranni, azután egy másikat is, majd egy egész madárraj telepedett a szőlőlugasra, amelyről csomókban hullott le a hó.
- Fáznak - mondta Isabelle -, szórjunk nekik szemet vagy kenyérmorzsát.
Már hozta is a magot, Gérard meg az ablakot nyitotta.
- Csukd be gyorsan - kiáltott rá nagyapa -, bejön a konyhába a tél!
A gyerekek összenevettek: mintha a tél be tudna jönni a házba! Isabelle magot szórt a kis ösvényre, ahonnan nagyapa már elsöpörte a havat, hogy el lehessen menni a fáskamráig fáért. Nagymama köhögni kezdett, aztán felemelte a tűzhely vaskarikáját, és egy hatalmas hasábot tett a tűzre.
Mihelyt az ablak becsukódott, két madár leröpült a lugasról, és jött csipegetni. A többiek előbb csak megrebbentek, de hogy semmi sem mozdult, szárnyra kaptak ők is, mások meg egyenesen a tetőről hullottak alá, csaknem szárnycsapás nélkül.
- Nem lesz elég a mag - mondta Isabelle. - Egyre többen jönnek.
- Hát persze! Persze! - kiáltotta nagymama. - Ha mindent odaadsz, a csirkéimnek semmi sem marad!
- Csak csináld, csináld, majd ideszokik az erdő minden madara! - duplázott rá nagyapa.
Isabelle nem mert velük ellenkezni, és visszament az ablakhoz. Pár pillanatig a bátyja mellett maradt, az üveget törölgetve, mert bepárásodott. Hirtelen megszorította Gérard karját.
- Oda nézz, az ösvényen! - mondta.
Gérard kinézett. A hatalmas, kiszáradt jávorfán túl különös lény haladt a hóban. Még leginkább arra a felhúzható játék nyúlra hasonlított, melyet Télapó hozott Gérard-nak pár évvel ezelőtt. Mint az a játék nyulacska, úgy döcögött, botladozott jobbra-balra, és meg-megállt minden pillanatban. Szürke bundában volt, ahogy ez már nyúléknál szokásos, s két leffegő, hosszú füle párban állt feje búbján.
Olyan különös látvány volt, hogy a gyerekek meg is feledkeztek a madarakról. Eltátották a szájukat a csodálkozástól, s némán bámultak a különös lényre, akinek szeme időről időre szinte szikrát vetett.
Amikor a nyúl, amely különben csak a hátsó lábán járt, elérte a kert élősövényét, a gyerekek már nem láttak belőle többet, csak a fejét.
- Úgy látszik, ide jön - suttogta Gérard.
- Csakugyan, megkerüli a kertet.
A nyúl eltűnt, hosszú csend lett, már-már szorongató. A gyerekek visszatartott lélegzettel füleltek. Aztán lépések koppantak a lépcső kőfokain, és a madarak olyan vadul csaptak szét, hogy a gyerekek felugrottak.
- Hallottatok valamit? - kérdezte nagyapa.
A két kicsi a fejét rázta.
- Ki az ördög lehet? - kérdezte nagymama. - A postás ilyenkor még messze jár.
A nagyszülők semmit sem láttak, és a gyerekek sem mertek szólni. Nem mondhatták volna úgysem:" Egy felhúzható játék nyúl jön, egyes-egyedül, akkora, mint egy ember, és éppen most veri le a lábáról a havat a kövön."
Valami talpsutrálásféle hallatszott, és máris kopogtattak. A nagyszülők egymásra néztek, majd az ajtóra. S mert a kopogás most már erősebben ismétlődött, nagyapa felkiáltott:
- Szabad!
Az ajtó lassan kinyílt, és elsőként a fagy vad lehelete hatolt be a konyhába. A nyúl, szürke bundáján, ezúttal mégiscsak behozta a telet. Mert bizony ő volt az, aki ott állt a küszöbön, megtorpanva a kitóduló melegtől és a tűzhely illatától, melyen valóságos nyúlpecsenye sült.
Nagymama sietve becsukta az ajtót. S akkor a nyúl egyszerre csak beszélni kezdett.
- Jó napot, jó napot! - mondta. - Kicsit előbb jöttem, bocsánatot kell kérnem, de...
A szürke bunda mögül kibukkant az arca, feltűnt a vastag szemüveg, a pirosra fagyott orr, a lószőrfekete-bajusz, majd az orca is, őszborostás, mint a nagyapáé.
- De hiszen ez Vincendon! - kiáltott fel nagyapa. - Ez Vincendon!
És semmi kétség, valóban Vincendon volt. És amikor aztán levetette felhajtott fülű sapkáját, és kibújt bundájából, melynek gallérja egészen a szeméig ért, a gyerekek is megbizonyosodtak róla, hogy a játék nyúl csakugyan ember. Látni ugyan Vincendont eddig még sosem látták, de nagyapa gyakran beszélt nekik öreg barátjáról.
Vincendon apó a szemüvegét törölgette meg a könnyeit, melyek újra és újra elöntötték a szemét.
- Alig látlak benneteket - ismételgette. - A meleg a hideg után mindig megkönnyeztet. A szemüvegem meg csupa pára.
De ha nem is látott, azért beszélt és hallott. Nagyapa mellé telepedett a tűzhely szegletéhez, és hamarosan történeteket kezdett mesélni ifjúságáról. Nagyapa is mondta a maga történeteit. Csaknem egyszerre beszéltek, és senki sem figyelt rájuk, de azért ők - úgy látszott - boldogok voltak mind a ketten.
A gyerekek közben visszafordultak az ablakhoz. A mag már az utolsó szemig elfogyott, de néhány madár még nem hagyott fel a keresgéléssel. Egy árnyék húzott végig a havon, egy nagy, fekete madár szállt le és ült meg a kiszáradt, holt fán. Gérard megfordult.
- Nagyapa, egy sas van a halott fán! Gyere, nézd meg gyorsan, nagyapa!
Nagyapa nem mozdult, de Vincendon felállt, és odalépett a gyerekekhez. Kerek s most már tiszta szemüvege ott ült az orrán.
- Nem sas, hanem holló - mondta. - És a fa jávorfa, és nem is halott.
- Két éve már, hogy elpusztult - mordult nagyapa a fotelból. - És ki is vágom, mihelyt lehet.
- Mondom, hogy nem halott - erősködött Vincendon. - A fák sohasem halnak meg...
- Ne beszélj már ilyeneket! - mondta nagyapa kicsit meglepetten. - Esküszöm neked, már két éve nem hajt ki. Hidd el, száraz fa ez és tűzre való.
Vincendon rájuk nézett, a háziakon jártatta a szemét, mégis úgy tetszett: egyiküket sem látja. Valami mást lát ott messze, nagyon messze, túl a látóhatár szélén.
- Mondtam már nektek, hogy a fák nem halnak meg soha - ismételte. - És be is fogom bizonyítani...Bebizonyítom, meg fogom szólaltatni a ti öreg jávorfátokat.
Nagyapa nem hitte, de hallgatott. Vincendon a barátja volt, nem akart vele ellenkezni.
A gyerekek egymásra néztek. Vajon jól hallották-e?
De Vincendon már vissza is ült a fotelba, és ott folytatta a történeteit, ahol abbahagyta. És alkonyatig náluk is maradt, még estebédre is. Amikor aztán útnak indult, nagyapa elkísérte a jávorfáig. Mindketten körüljárták a hatalmas törzset, mintha bújócskát játszanának, és gyerekesen kicsinek is tűntek az alászálló alkonyatban, amely újévi levelezőlapképet formált a tájból.
Végre nagyapa visszatért.
- Mit mondott? - faggatták a gyerekek türelmetlenül.
- Vincendon erősködik, hogy a jávorfa nem halott. Mindenesetre megígérte, hogy megszólaltatja.
- De hogyan, nagyapa, hogyan?
- Az az ő titka. Majd meglátjátok. Nem mondhatok többet, mert nem mondott többet. Ki kell várni.
És a gyerekek hiába is kíváncsiskodtak, nagyapa hallgatott.

Telt, múlt az idő. Elolvadt a hó, és a tavaszi esők elmosták a dombhajlatokban a tél maradék nyomát is. A gyerekek már el is feledkeztek Vincendon apóról, amikor egy este, az iskolából hazaérve, észrevették, hogy a ház tájékán valami hiányzik. A hatalmas jávorfa hiányzott. Csupán egy széles tönk volt a helyén, néhány gally, kéregdarabok és fűrészpor, amely egy kis kupac hóra hasonlított leginkább, amit a nap ottfelejtett.
- Biztosan nagyapa vágta ki a fát - mondta Gérard. - Kár. Nagy kár. Vincendon bácsi azt ígérte, hogy megszólaltatja.
- Te elhiszed? - kérdezte Isabelle.
- El, mert Vincendon bácsi ígérte.
- De a nagymama meg azt mondja, hogy a holt fa nem énekel, csak a tűzben.
- Nem szabad, hogy elégessék - mondta a fiú. - Gyere, gyere gyorsan!
S már futottak is a ház felé. Futva tették le iskolatáskájukat a lépcső aljára, és rohantak a fáskamráig, melyet valamikor a kert mélyén ácsolt nagyapa.
A kamraajtó tárva-nyitva volt, és egy taliga állt a bejárat előtt. A gyerekek piros arccal, kifulladva torpantak meg az ajtónál. Nagyapa meg Vincendon éppen kilépett a fáskamrából. A jávorfa törzse még rajta volt a taligán. A gyerekek szeme elsötétült, csalódottan néztek Vincendonra, de az öreg csak mosolygott a bajusza alatt. A taligához lépett, és úgy simította meg a jávorfatönköt, mintha egy kutyát simogatna.
Vincendonnak nagy keze volt, vastag, erős ujjai, furcsa, kidomborodó körmökkel. Ahogy a fát simogatta, úgy hallatszott, mintha csiszolópapírt húzott volna végig rajta, olyan reszelős volt a tenyere. Mert ha Vincendon kezet fog veled, azt képzelhetnéd, vaskesztyű van rajta, amilyet valamikor a középkor lovagjai viseltek.
Megsimította hát a fát, és a gyerekekre kacsintott.
- Sose búsuljatok - mondta - , énekelni fog. Megígértem nektek, s amit ígérek, megtartom.
- Majd énekel a tűzben - nevetett fel nagyapa. - Akár a többi fa, ha kiszárad. Megénekeltetni a tűzben, ez nem nagy mesterség.
Nagyapa tréfás kedvében volt. De Vincendon mintha megbántódott volna.
- Hallgass már! - szólt rá. - Nem értesz hozzá. Én mondom neked, szebben fog énekelni, mint amikor még a lába a földben volt, feje sz égben. Szebben, mint amikor madarak lakták, és az ágai közt tanyázott a szél.
A gyerekek csodálkozva hallgatták ezt a furcsa beszédet. Vincendon, mivel látta, hogy kételkednek benne, megragadta a karjukat, és megszorította kemény, nagy kezével. Erős volt ez a szorítás, szinte fájt, de az erő, amely benne élt, bizalmat árasztott. Aztán visszafordult a taligához, és tovább tapogatta a deszkákon nyugvó, hatalmas törzset. Ráhajolt, ujjával megkopogtatva hallgatózott, majd kiegyenesedett, fejét csóválva, pontosan úgy, mint az orvos, ha a betegnek magas láza van. De Vincendon arckifejezésében nem volt aggodalom. Folytatta a fa vizsgálgatását, és időről időre azt ismételgette:
- Jól van...nagyon jól van...Egészséges...énekelni fog...Meglátjátok, ahogy mondtam, szebben énekel majd, mint amikor az ága tele volt még madárral.
Másnapta minden eltűnt. Néhány gally maradt csupán a fáskamrában és jó csomó fűrészpor. A gyerekek keresni kezdték, s végül a padláson találtak rá a jávorfára. De most már csakugyan nagyot csalódtak. A fa felismerhetetlen volt, széthasogatták vastag deszkadarabokra: bizony halott volt, halott.
- Vincendon bácsi becsapott bennünket - mondta Isabelle. - Sose fog megszólalni ez a fa. És különben is, ki tudna megszólaltatni egy halott fát? Talán egy boszorkány vagy varázsló. De Vincendon bácsi nem varázsló.
- Honnan tudod?
Isabelle ijedten nézett a bátyjára.
- Gondolod, hogy varázsló? - kérdezte.
Gérard sokatmondó arckifejezéssel válaszolt:
- Nem lehetetlen. Én már sejtem, miről van szó...
A fiú úgy tett, mintha tájékozottabb és leleményesebb volna a húgánál, pedig hát nem tudott ő többet Vincendon apóról se nálatok, se nálam.
De a tavasz olyan harsány volt, olyan eleven, hogy a gyerekek hamarosan elfeledkeztek az öreg fáról. Még a nedvek felszökkenése előtt nagyapa kiment az erdőbe, és hozott két növendék jávorfát. Az ösvény mentén ültette el őket, a régi tönk két oldalán. A fácskák azóta már szépen kihajtottak, és most már ők kezdtek énekelni, ha a szél megjött a látóhatár mélyéről, és nagy, fehér felhőket lökött a kék égre.
Elmúlt a tavasz is, s aztán egy szép júliusi napon nagyapa kihozta a taligát a fáskamrából, és lehordta a padlásról a szétdarabolt jávorfa legvastagabb deszkáit.
- Nos, gyerünk - mondta - Vincendon műhelyébe.
Isabelle felkapaszkodott a taligára, nagyapa állt a két rúd közé, Gérard pedig hátulról tolta. Egy jó óra hosszat mentek, amíg beértek a faluba. Egy órát a forró napsütésben.
Vincendon háza a falu túlsó szélén állt, ablakai a folyóra néztek. Mihelyt Vincendon meghallotta a vasalt kerekek csikorgását a kavicsos udvaron, máris ott termett a küszöbön. Karját mókásan szélesre tárva felkiáltott:
- Az ördögbe is! Ezek aztán ritka vendégek! Ás mióta várom őket!
Világos ing volt rajta és bokáig érő kék vászonkötény: feltűrt ingujja csupaszon hagyta sovány alsókarját. A keze így még nagyobbnak látszott. Segített nagyapának behordani a deszkát egy hosszú, félhomályos helyiség mélyébe, ahová a gyerekek nem merték követni őket.
Különös szag csapott feléjük onnan, így hát megálltak az udvaron, egymás kezét fogva.
Később Vincendon bevezette őket egy másik, sokkal világosabb szobafélébe. Mennyezetén a folyóról visszaverődött napfény űzte bolondos játékát.
- Megengeditek ugye, hogy befejezzem, amit elkezdtem? - mondta Vincendon.
Nagyapa rábólintott, mire az öregember visszatért a munkájához. Ormótlan nagy keze, amely olyan ügyetlennek látszott, a legapróbb, a legtörékenyebb dolgokkal is pompásan tudott bánni. Vincendon elmagyarázta, hogy egy titkos fiók szerkezetét csiszolja. Mindent fából csinált, még a zárat és a zsanérokat is. A fém, szerinte, csak a fa szolgája.
- A fa - mondta - nemes anyag. Eleven. Mindig eleven is marad. A fém szerszámnak való. Szerszámot készítünk belőle, hogy megmunkálhassuk vele a fát. De a fa...a fa...
Tekintete megváltozott, ahogy ezt a szót kimondta. Vincendon mindenkitől különbözött: a fa szerelmese volt. Úgy beszélt róla csakugyan, mint eleven lényről, mint egy családtagról, akivel már ki tudja, hány esztendeje él együtt. Mindent meg tudott csinálni belőle. Apró, elefántcsont berakásos ládikókat, bonyolultan díszített munkákat. Kis asztalkákat, amelyeknek olyan vékony volt a lábuk, hogy a gyerekek még a lélegzetüket is visszatartották, nehogy a leheletükkel feldöntsék őket.
Műhelyének fala polcokra rakott vagy tartókon függő szerszámokkal volt tele. Sokfajta, kisebb-nagyobb gyaluval, fűrészekkel, vésőkkel, ollókkal, satukkal, körzőkkel és még rengeteg más szerszámmal, amelyeknek nevét életükben először hallották a gyerekek. Aztán ott voltak még az enyvesfazekak, a politúrosüvegek, a viaszcipók és persze mindenütt a faanyagok. Mindenféle fajta, mindenféle forma és mindenféle színű fa.
Amikor Isabelle kíváncsiságában odament a kis ajtóhoz, és rátette kezét a kilincsre, Vincendon egy tiltó mozdulattal hirtelen elébe állt.
- Nem, nem - mondta -, ne menj be...Ebben a kis kamrában, itt van az én titkom.
Isabell-nek a Kékszakáll rejtett kamrája jutott az eszébe, és nyomban elnevette magát. Régóta nem hitt már az ilyesféle mesékben.
- Ez az én titkom - erősködött Vincendon. - Majd megtudod, mi az, ha énekelni hallod azt a fát.
A nyár nagyon is gyorsan telt el - elmúlt a szünidő, a réti meg az erdei futkározások ideje. Nagyapa két frissen ültetett fája szépen megnőtt közben. Már a madarak is meg-megültek rajtuk. Aztán a tanítás kezdete táján megsárgult a lombjuk, és az őszi szél elhordta a levelüket messzire. A két kis jávorfa holtnak látszott, de Gérard és Isabelle tudta, hogy csak téli álmát alussza.
A leckék és a nehéz-nehéz dolgozatok közepette a gyerekek már el is feledkeztek a nagy jávorfától meg Vincendon apó ígéretéről.
Egy csütörtök reggel, pár nappal karácsony előtt, a gyerekek arra ébredtek, hogy visszatért a hó. A ház körül nagy csendesség volt, és a fény, amely a zsalugáterek résein beszűrődött, fehérebb volt, mint más reggeleken. Mit sem törődve a hideggel, fürgén kiugrottak az ágyból.
- A madarak - mondta Isabelle. - Gondolni kell a madarakra.
Már nyitotta is az ablakot, hogy magot szórjon nekik, amikor megpillantotta a játék nyulat. Ott botladozott a hóval lepett ösvényen.
- Vincendon! - kiáltott fel. - Vimcendon bácsi jön!
És csakugyan ő volt az, szürke bundájában, füles sapkájában, de a hóna alatt, barna papírban egy hosszúkás csomagot hozott. Az öregember lassan haladt, kerülgette a hótorlaszokat, aggodalmasan kutatta az ösvény hólepte nyomát. Elhaladt a két növendék jávorfa mellett, amely alig sejlett a szürkeségben, majd sapkája végigtáncolt az élősövény felett, aztán eltűnt.
- Ő az! - hajtogatták a gyerekek. - Hát persze hogy ő az!
Még nem tudták, mit hozott Vincendon, de a szívük máris sebesebben vert. Mihelyt az öregember talpa súrolni kezdte a küszöb kövét, Gérard futott ajtót nyitni. A légáramlat, amely Vincendonnal együtt bejött a konyhába, telis-tele volt apró kristállyal. A tűz feldorombolt tőle, aztán csend lett. Mind a négyen ott álltak, és csak nézték Vincendont és gondosan összekötözött csomagját. Vincendon az asztalra helyezte a csomagot, levette a szemüvegét, majd a tűzhely előtt összedörzsölte két hatalmas kezét, mintha reszelt volna, olyasféle zajjal.
- Idebent mégis jobb, mint odakint - mondta.
A gyerekek türelmetlenkedtek. Egyik az asztal egyik felétől, másik a másikról bámulta a csomagot, de nem mert hozzányúlni.
Az öregember szemlátomást örömét lelte benne, hogy fölcsigázza érdeklődésüket. A szeme sarkából figyelte őket, és cinkos mosolyokat küldött a nagyszülők felé. Végül is a gyerekekhez fordulva így szólt:
- Mire vártok? Miért nem bontjátok fel? Csak nem az én dolgom, hogy kicsomagoljam...
Négy kis kéz kapott a levegőbe még abban a pillanatban. De sok volt a bog, és szorosra húzták őket.
- Nagymama, add kölcsön az ollódat...
- Nem - tiltakozott Vincendon -, hozzá kell szokni a türelemhez és a takarékossághoz. Oldjátok csak ki a bogokat, semmit se tépjetek el, vissza akarom kapni a zsinegemet meg a papirosomat.
Így hát tűrniük kellett még, fájdítani a körmüket, egymással kicsit veszekedniük. Vincendon nevetett. A nagyszülők éppoly türelmetlenek voltak, mint a gyerekek, minden kézmozdulatot követtek a tekintetükkel. Végül is sikerült kibontani a csomagot. Egy hosszú, vörösesbarna, csillogó fadoboz került elő belőle. Egyik felén szélesebb volt, mint a másikon. Vincendon óvatosan megfogta és kinyitotta.
Zöld bársonyágyban egy hegedű aludt a mélyén.
- Itt van - mondta egyszerűen az öregember. - És nem is olyan ördöngösség. A húrok, a bársony és a vonó kivételével mind-mind a ti jávorfátok színe-javából készült.
- Istenem, istenem - hajtogatta a nagymama, és ámulatában összecsapta a kezét -, milyen szép!
- No de ilyet...no de ilyet... - hebegte a nagypapa. - Tudtam, hogy ügyes vagy, de hogy ennyire...
Az öreg mester mosolygott. Kezével a bajuszát simogatta.
- Értitek már - kérdezte -, miért nem engedtem, hogy benyissatok a szárítómba? Hegedűt, gitárt, mandolint meg egy sereg hasonló hangszert láttatok volna ott. És akkor mindent előre kitaláltok...És a jávorfa, látjátok, az a fa, amelyik a legszebben énekel.
Nagy keze óvatosan ért a hegedűhöz, gyengéden megsimította a kényes jószágot, s reszketve húzódott vissza.
- No, hát nem akarod kipróbálni? - kérdezte Gérard-tól. - Nem akarod szóra bírni a jávorfádat? Rajta, fogd csak meg, légy nyugodt, nem harap.
A fiú kivette a hegedűt a tokjából, és úgy tartotta, ahogy a zenészektől látta. A húrokra tette a vonót, és rettenetes csikorgást, nyekergést csapott. Nagymama betapasztotta a fülét, a macska pedig álmából felriadva, beszaladt a konyhaszekrény alá. Mindnyájan felkacagtak.
- Szép, szép - szólt a nagypapa -, ha szerinted ez éneklés!
- Majd megtanulja - mondta Vincendon. Fogta és az álla alá illesztette a hangszert.
És az öreg hegedű-készítő mester hatalmas keze játszani kezdett. Lassan fel s alá járt a szobában, úgy játszott, az ablak felé fordulva. Mozdulatlanul bámultak rá a gyerekek, s némán hallgatták.
Lágy, gyönyörűséges volt a zene, és mintha csak valami régi történetet mondott volna el, hasonlót azokhoz az ősi legendákhoz, amelyek úgy érnek el hozzánk az idők mélyéből, ahogy a látóhatár távolából érkeznek a szelek és velük a madarak.
Vincendon játszott, és az öreg fa lelke énekelt a hegedűben.
/Ford.: Lengyel Balázs/