Bíró András: Búcsú a Csúcshegytől

Árnyékunk lassan völgybe hull,
hol ólomszürke köd lapul,
csupaszon álló venyigék
félik november hidegét -
a föld kihült, már szinte reszket,
arca vörös-rőt lila folt
s az éji égen összebujnak
Csúcshegy fölött a csillagok.

Szobánk hűvöse nem maraszt,
nem idéz többé szép nyarat,
virág nem int a ház előtt,
a szürke fény mindent beföd -
a föld kihült, már szinte reszket,
arca vörös-rőt lila folt
s az éji égen összebujnak
Csúcshegy fölött a csillagok.

Ne bánd az őszt, hadd jöjjön el,
menjünk lassan, búcsúzni kell,
itt minden már oly idegen
fönt a hegyen s a völgyben lenn -
a föld kihült, már szinte reszket,
arca vörös-rőt lila folt
s az éji égen összebujnak
Csúcshegy fölött a csillagok.

Árnyékunk lassan völgybe hull,
megyünk lefelé konokul,
szótlanul és megigézve,
hátrafelé sose nézve -
a föld kihült, már szinte reszket,
arca vörös-rőt lila folt
s a Csúcshegy fölött megsiratnak
mindkettőnket a csillagok.