Bíró András: Nélküled s velem

Nélküled a fák
csak fák maradnak,
közömbös látványként
cövekelnek.
Kertünk gyepe s fölötte
az ég,
külföldi képeslap
lehetne akár -
oly idegennek
tűnnek a rózsák,
a szarkalábak,
a margaréták,
mintha csak most látnám
őket először.

Nélküled a Napot se látom,
dermedten, a levélzugokba
kucorodva búvik meg a fény
s a gyep nyirkos
szövevénye alatt
az este hűvöse fészkel.

Nélküled a madarakat
se hallom
s hiába záporoz a fény,
az árnyak
egyre nőnek,
ijesztő testük
betakar,
bőrömre ül az éji csönd.

De, ha velem vagy,
fölkelnek a fák,
forgolódva mutatják
gyümölcseiket
s kínálják magukat
kacéran,
akár az utcalányok.
S bámuljuk
a ribiszke bokrát:
zöld szoknyáját libbentve,
mily piros-smaragd özönnel
örvendeztetett!

A meggyfa is
- nézd – ránk borul,
villogatva rubintköveit
és tolakodnak,
szinte elsodornak
húsos-leveses pirosuk
mutatva
a furcsakaru törpefák.

Mert, ha velem vagy
a fényözönben
a virágok kórusba rendeződnek:
szopránnak
a liliomok, a halványkék
szarkalábak,
altnak
a petúniák, margaréták,
tenornak
a vaniliák, a sárgarózsák
és basszusukkal
megzengetik a kertet
a feketébe hajló tulipánok
s a muskátlik búgó pirosa.

Karmesterként
nyújtózik a sás,
a cseperedő fűzfa is segít
és zeng a kórus,
együtt zeng a fénnyel,
senki sem hallja,
csak mi e zenét
s még akkor is szól
zizegőn e dal,
mikor a kinti lámpafény
sápadt és vézna
éjgyermekével
kertünk fái közt
lepihen.

És, ha velem vagy,
kinyílik az éj,
akár egy óriás
cseresznyevirág,
távolban a gyárvárosi fények
sárgája, kékje villódzva forog
s én homlokomon
érzem a kezed
s bőrömön át a véred
lüktetését
s máris egybekél
a két vérfolyam –

piros lesz a cseresznyevirág,
egyre gyorsabban
forognak a
fények,
egyre vadabbul
zeng a vérfolyam.

-          - - - - - - -
- - - - - -
 - - -
- -
-

Ébredj, ébredj,
már dereng a fény,
a hajnal
sóhajtásnyira közel.

Künn tücsökhad neszez,
idebent
légzésed mákonya
ölel.