Bódás János: Kuckó

Ez hát a ház, ahol születtem.
Hol sírnom kell, hol meg nevetnem,
hogy lélegzését hallgatom.
Gerendáig ér a fejem,
s ha akarnék, hát könnyeden
kiléphetnék az ablakon.

Itt a kuckó a kályhasutba:
rajta limlom, vén birkabunda,
- bolhaerdő, de jó meleg! -,
négy pár csizma lóg a szúette
gerendáról, most is, felette.
Avasodnak, penészlenek.

Itt nőttem, álmodtam, hevertem,
a világgal vívtam, - s levertem!
Nyomomban termett a csoda.
Nem volt nálam a földön hősebb,
bölcsebb, szebb, hódítóbb, erősebb.
Ily jó ágyam nem volt soha!

Kis csibék csipogtak alattam.
A bolhákkal is összeszoktam.
Hozzám simult a cica lágyan.
Fűtött a birkabunda. Pőre
testemmel incselgett a szőre.
Ó kedves, vidám, huncut ágyam!

Disznótorok…húsok…a kása
illata…bor! Ropogó, sárga
savanyúpaprikák!...A lágy,
elzsongító adoma, szó,
míg összefolyt álom s való…
Csupa mese volt ez az ágy!

Téli esték…mécs gyér világa.
Rálátok ősz öregapámra.
Zsoltárt dúdol, vagy Bibliát
olvas…arcán szent béke leng át,
angyalszárny veri a gerendát,
s káprázó szemem mennybe lát.

Most is fülledt szegényszag árad
belőle. Nem kéne tanyámnak,
s fiam se fektetném beléje.
Mégis áldva emlékszem rája,
mint fázó, viharvert madár a
kotló testének melegére.