Egy öreg néni lakott
falun, és miután gyermekei részint meghaltak, részint elszakadtak tőle, úgy
hetvenéves korában gondolhatott egy kissé a barátságra is. Élt Pesten egy
leánypajtása, most hetvennégy éves, a forradalomkor látták egymást utoljára. A
falusi néni nemigen szeretett mozogni, nem is igen tudott, mindig apró
gyermekei voltak, vagy apróságot várt. A pesti pedig csak készült, de már – úgy
gondolta – megvárja a vasutat, míg kiépül. Harminc esztendeig várt erre, és még
azután is, hogy elkészült, néhány esztendeig, míg a vonalat kipróbálták.
Most a falusi levelet
küldött a pesti néninek, hogy jönne már, még egyszer látni szeretné, aztán a
friss levegő miatt, a tej is jobb, a tojás is, ámbár a fene tyúkok sem tojnak
úgy, mint régen. Az új tyúkok: mind csak a kakassal járnak, de nem teljesítik
kötelességüket.
A néni egy estve
csakugyan megérkezett. Narancsokat hozott ajándékba, és ezek a gyümölcsök,
tekintettel a nyárra – július közepe volt – olyan öregek és ráncosak voltak,
mint ők. A két asszony nagyon zavartan nézett egymásra, tízszer is csókot
váltottak, de félrepislogva azt gondolta egyik a másikról: Ejnye, be
megöregedett!
Mindjárt leültek az
asztalhoz, hogy hideg rántott csirkét egyenek, és kávét igyanak. A pesti
panaszkodott a gyomrára, hogy semmi, de semmi hagymás ételt nem tud enni, pedig
egy vöröshagyma nélkül semmi ételnek nincs íze. Minden száraz, mint a kapor. A
falusi ellenben dicsérte a gyomrát, de becsmérelte a fogait, amelyek közül csak
kettő maradt meg elöl.
-
Tétetni kell, most már tudnak! – mondá a pesti.
-
Érdemes-e erre a rövid időre?
-
Hogyne volna, ha csak öt-tíz évig is használja az ember!
Nem voltak szomorúak,
a melankólia nem szállt le rájuk, ellenkezőleg: élénken, sőt vidáman beszéltek
a máról, sőt a holnapról is. Elhatározták, hogy a jövő évben elmennek - együtt
– fürdőbe, hogy csontjaikból a meghűlést kikergessék, mivel tudnivaló, hogy
minden a meghűléstől ered. Még ruháról is beszélgettek. A falusi néni
megtapintotta a pesti szoknyájának a szövetét.
-
Mi ez? Olyan, mintha perkál volna, de selyem? Nézzed, hogy mi itt milyen
ruhában járunk, a derék a hátam közepén végződik, egy egri szabó csinálta, de nem
mehettem be, magára próbálta.
A köntös csakugyan
furcsa volt, olyan, mint egy kontignációs búbos, és a falusi néniből
valószínűtlen alakot csinált.
-
Ebben a részben – mondá a másik öreg nő – mi Pesten jól vagyunk, az ember olyan
szövetet választ, mint amilyent akar, ámbár most csupa rossz és csúnya szövetek
vannak.
Hirtelen
belezökkentek egy régi hangulatba, mindketten emlékeztek arra a ruhára,
amelyben legutoljára látták egymást. Mindketten kékben voltak, és csipkebetét
feszült magas és telt mellükön. Az egyiknek verbéna volt a hajában, a másikéban
rózsa. Az illat megütötte az orrukat, a ránchálóban elsüllyedt szemük
felcsillant. De mindez csak egy pillanatra. A múlt úgy elfutott előlük, mintha
nem is lett volna az övék soha.
Kimentek az udvarra,
hogy a pesti egy kis finom falusi levegőt szívjon. Csakhogy itt is igen meleg
volt ez estén, a peremén fazsindelyes, de valójában zsúppal födött háztető most
ontotta ki magából azt a meleget, amelyet egész napon át beszítt. A szolgáló
pedig hiába csinált sarat az ámbitus előtt, a húros és rikító georginák
lankadtan és álmosan csüggesztették le fejeiket. A sárga viola kínjában
szirmait hullatta. Csak a peckes oroszlánszáj állt egyenesen, és nagy cinikusan
vette be a port. A kis udvarkertre négy szívós, régi, de ritka akácfának a
rideg kötelességtudás, az unalmas jellem vetett szakadt-zavart árnyékot. A hold
sütött éppen, és ezért az árnyék oly határozott és éles volt, mint a fekete
csipke, későn fekvő baromfiak kapargálták, azt hitték, hogy valami tárgy.
Az egyik néninek
fekete ruhája volt – kis fehér virágokkal beszórt -, a másiknak barna,
sötétzöld vonalacskákkal vegyített. A falusi egy parasztkendőt viselt a nyakán,
és a pestinek is ráterített a vállára egy nagykendőt. Így bebónyálva sétáltak,
feketén, szélesen, mint két eleven és kedves múmia. Az udvar közepén heverő
komondor – egyedüli férfi az egész pusztán – megelégedéssel nézte őket, és
nyilván a kedvükért alig felelgetett a falubeli kutyáknak, amelyek már
elkezdték adogatni egymásnak az éjjeli jelszót.
A gyerekekről
beszélgettek. Hogy ki született nehezen, ki könnyen, melyik hozott szerencsét,
melyik vitt el a háztól pénzt. A megboldogult is szóba került azután.
Mindkettőjüknek a férje, akik közül az egyik – a falusi – oly régen meghalt,
hogy a felesége aligha ismerné meg, ha most a kiskapun bejönne. A komondor
nekiszaladna, lehúzná a ruháját. Hová tenné éjjeli szállásra? Azonban a
néniknek nem támadt ilyen gondolata, egyikük sem számított arra, hogy az életük
párjával még találkoznak. Voltak, nincsenek, vége. Az erkölcseiket és a
szokásaikat, azt, hogy túlságosan jók voltak, másrészt, hogy az egyik igen
szerette a kártyát – mindezt úgy tárgyalták, mintha lehetne róla tenni.
Bementek, késő volt,
kilenc óra. Lefeküdtek, a vendég a megboldogult ágyába, amelyet százszor is
áthúztak tán azóta, hogy lakója meghalt, de egy kis bajuszpedrő-szag még mindig
lengett fölötte. Úgy látszik, hogy a fába vette magát. De ez nem volt a nénikre
nézve kellemetlen, és miután még panaszkodtak, hogy nem tudnak aludni,
hamarosan elszenderültek. Egy cica is aludt velük egy szobában, és többször
fölrebbent, amikor nem hallotta légzésüket. Mert néha olyan csend volt a
szobában, mintha a két öreg nő többé nem is volna bent.
A falusi már hajnali
háromkor fölébredt, megmosdott, és felöltözködött teljesen: a vasalónétól
kellett átvennie a tiszta ruhát. Okuláréval a szemén megvizsgált külön minden
vánkoscihát. A fehér halotti köntösét - hálóréklit és alsószoknyát –
visszaadta, hogy mossák ki még egyszer, agyon volt kékítve. Aztán megivott egy
nagy pohár tejsűrűs kávét, frissen sült túrós bélessel. A ropogósra sült szélét
a kötőjéből kivette magának a macska, amint az utolsó harminc esztendőben
mindig megtörtént. Csak a macskák mint egyének változtak, voltaképpen azok sem,
ugyanaz a fehér, piszkos szőrű fajta.
Négy óra felé jött a
barátnő, Rézi, két vagy három évvel idősebb, mint a néni, de a haja még barna,
a sok sírásban és szerencsétlenségben csupa frissesség, az arca piros, a keze
nem eres. Csak tettetésből, a komolyság – és a bú –árán járt olyan lassan, mint
egy szélütött. De csak a néni előtt, a maga portáján és a parasztasszonyok
előtt ugyancsak eleven volt. Egykor a bába volt ő itten és egészségügyi
tanácsos a házban. Most is tiltakozott a meleg túrós ellen, de megevett belőle
hamarjában kettőt.
Ezzel szapulni
kezdték a vendéget.
-
Ki hagyta magát semmiztetni mindenéből, mindig a pucc járt az eszében, volt
idő, hogy húszforintos kalapot viselt.
-
Mikor fog elmenni? – kérdezte siránkozva Rézi, aki máris féltékeny volt rá.
-
Én nem tudom, kérdezzed meg tőle.
-
- Majd ha fölkel. Vajon mikor kel föl?
-
Ezek a pestiek délben kelnek.
-
Talán jó volna bevinni neki a früstököt, biztosan az ágyban szokott früstökölni
– teát. – ( Ezt a szót „ tea”, részint tisztelettel, részint gúnnyal ejtette ki
Rézi).
-
Nekem teám nincs! – mondá a néni szigorúan.
Mégis összekerestette
a falut teáért. Már hat óra volt reggel, elfáradt a járásban, tevésben,
lefeküdt a barátnője mellé, de a zsalut kinyitotta, hogy nagyon el ne
aludjanak. Nem is aludhattak sokáig, roppant forrón kezdett sütni a nap, és
közvetlenül az ablak előtt majorságnak való ocsút rostáltak. A napszámos, aki a
rostálás fő munkáját végezte, káromkodott a hőség, de még inkább a legyek
miatt, melyek mind a derekára szálltak. Egy zsír volt, azért szerették az
ingét. Levetette, mert nem volt idevaló magyar ember. A szolgálók sikongva
szidták. És erre egyszerre fölébredt a két néni. Kinéztek a zsalugáterek
között, és látták a meztelen parasztot. Méltatlankodva szólt az egyik. –
Ilyenek történnek, ha nincs a háznál férfi! – mondá az egyik. A másik
fölsóhajtott. A falusi néni is sóhajtott egy rövidet. Mindketten még egy
kicsinyt benne voltak az álomban. És csak is így történhetett meg, hogy a
parasztot látván, igen homályosan, de biztosan s férfiról gondolkoztak mind a
ketten. És a falusi nőnek a sóhajában talán az foglaltatott, hogy bánja, mert
sohasem ismerte meg a férfit. A másik meglehet, hogy azért fohászkodott föl, mert
a férfit igenis megismerte. Egyformán megbánták elmúlt életüket, de csak egy
minutáig.
Aztán a napszámossal
fölvetették az ingét. És elég nyugodalmas jó érzéssel leültek az ambitusra,
hogy munkálkodjanak a jövő számára – püszkét tisztítottak, cseresznyének
szedték ki a magját, befőztek. A vízbe főzött cukor zubogása kihallatszott a
konyhából, egy csapat kacsa gágogva sietett elő a pondrós gyümölcsre, amelynek
hírét valami locska csirke megvitte nekik a baromfiudvarba.
A nénik az unokákról
beszélgettek és a pulykákról is, amelyeket olyan nehéz felnevelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése