Tormay Cécile: Kis vándorok

A meredek, sötét házfalak között, mint egy szakadékba hullott le az utcába a hó. Már reggel óta hullott. Prémet szegett az ereszcsatornákra, a cégtábla fölé. Puha, fehér sapkát rakott a lámpák hegyére.

Az utcában senki sem járt. Csak az íves kapu alatt mozdult elvétve egy kicsi árnyék. Egyre beljebb lapult, mintha bújósdit játszana a zimankóval.

Rongyos, éhes, szegény kicsi fiú…Mikor felkerült a nagy városba, eleinte egy marhaszállító-kocsiban lakott, idegen emberek között. Azután elküldték onnan. A kocsi másra kellett. De akkor még ősz volt. A városi kertek padjain is lehetett éjtszakázni. Később nagy bérkaszárnyák lépcsői alatt bújt meg a fekete aknában. Aztán egy rendetlen ház öreg pincejárójában, a szemetesládák mögött. A szemétben olykor ételmaradékokat is lelt, és az egymás hegyébe állított ládák megvédték rejtekhelyét az éjtszakai hidegtől.

Reggelenként, mikor virradt, és kaput nyitottak a házban, kisurrant a szabadba. Koplalt, fázott, kéregetett. Kapuzárás előtt megint a szemetesládák mögé bújt.

Ma észrevették. Egy vörösképű, haragos ember vette észre. Lármázott, és kikergette az utcára. Másfelé próbált szerencsét. Ott is ráakadtak, és mindig azt kiabálták, hogy takarodjék.

Közben egészen besötétedett. Az utcákban sorra becsukták a házak kapuját, és ő kívül maradt, magányosan, dideregve a hófúvásban. Egyszer-kétszer még felágaskodott, hogy elérje a csengőket a házak falán. De a csengők magasan voltak, és ő kicsi volt. A fehérsapkás lámpa alatt is várakozott. Talán jön valaki a néptelen utcába, és segít rajta. Senki se jött. Mikor a hideg már nagyon fájni kezdett neki, sorban-sorban halkan kopogtatott dermedt kis kezével a bezárt házkapukon. Senki sem hallotta meg. A házak aludtak.

Az egyik kapunál aztán állva maradt. Jó kapu volt az. Az íve bemélyedt a falba. A hó nem vágott be alája olyan élesen, mint a többi kapu alá.

Valahol fenn a magas sötétben, sokszor egymásután egy toronyóra kongatott bele kísértetiesen az éjtszakába. A kicsi fiú félni kezdett és lekuporodott az öreg kapu ölébe. Miért is bolyongott volna még tovább? Úgyse volt hová mennie. A foga borzasztóan vacogott. Vézna teste fájt, mintha kutyák rágták volna a csontjait. A hideg kutyái.

Egyszerre, nem tudta, hogyan, lehunyt szemmel a búbos, zöld cserépkályhát látta. Olyan volt, mint egy felfújt óriásmadár a szoba szegletében, és télen meleg volt, és ő szerette simogatni…messze…régen…otthon. Az atyja is a szobában volt, és az anyja kötött, aztán elment az atyja a háborúba. Aztán a háborúnak is vége lett, de az atyja azért csak odamaradt, és nem jött vissza soha. Minden olyan érthetetlen volt. Az öregek mondták a templom téren, hogy béke van. A faluba mégis idegen katonák jöttek. Lövöldöztek, és a falu népe világgá menekült a lucskos országúton…

A kicsi fiú felzokogott a vén kapu ölében. Eszébe jutott…Fejvesztett, jajgató népek futottak akkoriban valamennyi úton. Gyalogosok szekerek, hintók, állatcsordák, targoncák, lovasok mozogtak a vasúti állomás felé.

Zsúfolt marhaszállítókocsikba tömték be az embereket. A kicsi fiú félt, az anyja fogta a kezét és sok, lihegő emberi test szorította egyre jobban. És azért mégis minden állomáson új menekülteket tömtek a kocsiba. Már nem lehetett lélegzeni, már fuldokolva hörögtek az emberek. És ez volt a legiszonyúbb. A nagyok is féltek…a nagyok is sírtak, mint a kicsi gyerekek. Egyszerre egy furcsa sikoltást hallott. Az anyja keze megrántotta a kezét, mintha el akarna esni, pedig helye se lett volna ilyesmire. A zsúfoltságban nem is lehetett volna elesni. Valaki mondta a feje felett, hogy: vége! Ezt sem értette. Minek lenne vége? Az anyja keze egyre hidegebb lett, de azért egyre jobban szorította a kezét.

A vonat megállt. Az emberek helyet csináltak, és ekkor valami borzasztó történt. Az anyja oldalt dűlt, és magával rántotta őt is. Sohase tette eddig ilyet, és a kisfiú nem bírta megérteni, miért játszik éppen most ilyesmit, mikor mindenki olyan szomorú. Aztán felemelték őket, és az anyja lent feküdt a vagón előtt, a sinek között, a földön. Még akkor is tovább játszott. Hiába szólítgatta, nem nézett rá, és az arca egészen sápadt volt.

Valaki megint mondta, hogy: vége…és az emberek visszavitték őt a marhaszállító-kocsiba. Hasztalan ordítozott, rúgott, harapott, vitték magukkal, és az anyja ott maradt a földön fekve, és tovább játszotta, hogy nem hallja őt.

A fekete vasúti kocsik csörömpölve lódultak előre. Az anyját azóta nem látta viszont soha.

A magas sötétben kísértetiesen megint kongatni kezdett egy toronyóra. Tizenkettőt ütött. A kicsi fiú már nem fázott. A hideg kutyái már nem marták vézna testét. Hová lettek?...A tagjai elzsibbadtak. Bágyadtan, félig felnyitotta szemét.

Az utcalámpa fején úgy megnövekedett a fehér kucsma, hogy a lángja is csak alig világított ki alóla. Álmos fényén nagy, lassú pelyhek szálltak át, és a havazásban, mint óriási, fekete vasúti kocsik álltak a házak. Az utasok már beszálltak – gondolta a kicsi fiú. Az ajtók becsukódtak. Mindjárt indulhat a vonat…

És csakugyan, egyszerre úgy rémlett, a házak elmozdulnak a helyükből. Egymáshoz koccannak, elindulnak. Aztán szemközt nem volt többé semmi. Csak millió táncoló fehér pehely, és a kicsi fiú, a mérföldes havazásban, halkan, édesen az anyja hangját hallotta meg:

-          Palkó, kicsi fiam…

Boldogságában kicsordult a könny a szeméből, és anélkül , hogy mozdult volna, a kapu öléből elindult a havazáson át az anyja felé. Ment-mendegélt a sok szálló pehely között, mint lombhullató fehér rengeteg erdőben…

Aztán kiért a fehér erdőből. A hóhullás lent maradt, mélyen alatta, és ő végtelen kék tisztáson járt. Az út mentén csillagok égtek a csendben. Odalentről – mintha tréfálnának – elvétve még toronyórák kongtak felé, de a kicsiny fiú nem számlálta, hányszor ver a kalapácsuk. Ahol ő járt, már nem számlálnak ilyesmiket…

Közben virradni kezdett. A csillaglámpák sorra kialudtak. A reggeli ragyogásban madárdal hallatszott, és a kék mező felett fodormenta szaga vegyült illatos füvekkel. A kicsi fiú széles, puha országúton járt. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Előtte is mentek, mögötte is jöttek, és valamennyien apró fiúk, pici lányok voltak. Csupa kicsi vándor a kék mezők aranyporos országútján.

Az egyiket véletlenül felismerte. A falujából való volt, a szomszédék szőke Juliskája. Most már a többihez is nekibátorodott:

-          Honnan jöttök? Mi járatban vagytok?

És majd mindannyian magyarul feleltek:

-          A hét hegyek országából – mondotta egy fiú – elüldöztek minket a portánkról, sokat éheztünk. Odalenn már nem volt maradásom…

-          Hát te honnan jöttél?

-          A Kárpátok alatt fogtam pillangót még e nyáron, aztán elkergették az atyámat onnan. Megfagytunk az úton…

-          Hát te?

-          A tenger partján, világító toronyban laktunk azelőtt. De idegen katonaurak parancsolták, hogy nem maradhatunk ott, pedig csak én tudtam, hol találni a parton a legszebb kagylókat.

-          Az én apám meg halász volt a Dráván, de elkergették onnan. Puskatussal ütöttek a fejemre, mielőtt ide indultam.

Egy aszott, halvány pici leány poroszkált Palkó fiú mellett, a fodormenták illatában.

-          És te…honnan vetődtél ide?

-          Ahonnan te, a nagy városból jövök. Nem volt többé kenyér, nem volt többé tej, nem volt többé hely – mondotta a pici leány. – A sok menekülő, éhes magyar gyerek mind odajött a régi országból, eleszik a szegények előlünk a megmaradt eleséget.

Elhallgattak mind…Csend lett a nagy, kék mezőn, és az aranyporos országúton sírdogálva mentek tovább a kicsi vándorok. Egyikük sem tudta, mennyi idő múlhatott el, mikor előttük egyszerre gyönyörű, fehér város tornyai tornyosultak az azúr mezők fölé. Lágyan csillogott minden, mintha gyöngyházfényű fehér felhőkből épültek volna a falak. És a felhőfalvakban kitárva, gyöngéden, melegen, ellenállhatatlanul, olyan csodálatos aranykapu ragyogott, hogy Palkó fiúnak egyszerre az édesanyja két kitárt karjára kellett gondolnia. És a többi kicsi vándor is ilyent gondolhatott, mert egyszerre mondták:

-          Ez csak a Mennyország kapuja lehet…

Lelkendezve futni kezdtek, és meg sem álltak, míg egyszerre ott nem álltak, áhítatosan, levett kalappal, könnyes szemmel, remegőn a kapu előtt, amelyen nem kellett hiába kopogtatni, mint lenn, az emberek házainak kapuján.

A fehér városból rejtélyes, boldog, halk zene áradt. A fehér küszöbön két fehérszárnyú, aranykürtös, szép angyal állt. Lehajoltak a kicsi vándorokhoz és külön-külön megkérdezték mindegyiket, vajon honnan jönnek?...Hát te is onnan jöttél?...Te is? És te is?...Hogyan lehetséges, hogy majd mindannyian Magyarországból jöttök?

Egymásra néztek az angyalok, és az egyik hosszú aranytrombitájába fújt. Nagy szárnycsattogás támadt a trombita szavára. A város fehér falai közül kicsi angyalok szálltak fel mindenütt repülve, hirtelen csaptak le a kapu angyalai körül. Az angyalok intettek, és kiküldték őket, hozzák hírül, miért jön a Földről a legtöbb kicsi vándor épp Magyarországból, ahol azelőtt olyan szép volt az élet?

A hírhozó angyalok, mint a galambok seregei szálltak ki az aranykapun, és eltűntek a kék mezők ragyogásában. Mély és várakozó csend lett. Aztán rövid idő se telt bele. Halk, finom nesz emelkedett alulról, mint rekkenő nyárban a vadméhek zümmögése. Már szárnycsattogás lett a közelgő neszből, már jöttek repülve a Föld felől az angyalok. Bejárták közben a világot, minden földrészt, minden országot. És hozták a hírt:

-          Kicsi vándorokkal van tele az út Magyarországtól idáig! Jönnek, egyre jönnek, nincs ott maradásuk, mert az országuknál ma nincs szomorúbb ország az egész világon…

A nagy angyalok tanácsot tartottak maguk között, hogyan segítsenek?

-          Mi ez? – kérdezte az egyik és lehajolt.

-          Ne haragudj – suttogta Palkó -, szegény országunkról beszéltetek, és kicsordult a könnyem tőle.

-          Jertek velem – mondotta ekkor egy fényes angyal, aki nem látszott eddig. – Bevezetlek a mennyek városába, és a legboldogabb hely lészen a tiétek, mert a földön a legszomorúbb helyetek volt a gyermekek között…

Palkó felmosolygott, egyszerre tudta, hogy anyjához vezetik.

-          Ti pedig – szólt az Úr angyala a hírnök angyalokhoz -, szedjétek össze a kapu küszöbén az ő könnyeiket, vigyétek le a földre, és tegyétek bele az emberek szívébe, mert a kicsi vándorokat csakis az emberek szíve tartóztathatja odalenn a földön.

És az angyalok seregei szárnyra keltek a kék mezők felett, hogy levigyék a gyermekek könnyeit a halandók közé.