Gara Ákos: A kis liba meg a kácsa

Volt egyszer egy kis libácska,

Kácsa volt a jó barátja.
Egymás mellett laktak szépen,
A tó partján, falu végen.
Békességben összefértek,
Megfelezve minden férget,
Tengerit, meg jó falatot,
Mit gazdájuk bőven adott.
Egymást mindig úgy szerették,
Tengerivel édesgették,
Egyre-másra csókolóztak,
Játszadoztak, mulatoztak:
„ Kácsa pajtás, jöjj a tóba,
Hadd szóljon csak az a nóta:
Háp, háp, háp!”
„ Megyek szentem árkon-bokron,

Hogy a gazda meg ne fogjon,
Beugrom a sima tóba,
Akkor aztán szól a nóta:
Sáp, sáp, sáp!”
Így mulattak, játszadoztak,
Nem gondolva semmi rosszat.
Egyszer ám a jó barátok,
Megunták a barátságot,
Összevesztek csúnyán rajta:
Melyik a szebb madárfajta.
„ Kácsa szomszéd, már hiába,

Nem jöhetsz a lúd nyomába.
Pisze orrod, gácsér farkad,
Épp oly rút, mint széles talpad.
Hát a hangod milyen fonák,
Tört fazék is szebb hangot ád:
Sáp, sáp, sáp!
Menj odább!
Jaj, be rút a kacsaláb!”
„Ejnye, ejnye, liba lába
Talán sokkal különb nála?
Bizony-bizony jobban tennéd,
Ha hibádat észrevennéd,
Sokkal csúnyább vagy te, mint én,
Hangocskád be furcsa szintén:
Gá, gá, lúd,
Jaj, be rút!
Énekelni mégse tud!”
Így pöröltek egyre-másra
Kis libácska és a kácsa.
Civakodtak, marakodtak
Gazdájuknak bajt okoztak.
„Ejnye, ejnye, fékomadta,
Veszekedő két állatja!
Majd csinálok én itt békét,
Ti bánjátok meg a végét!
Megvágom a nyakacskátok,
S én mulatok vígan rajta:
Melyik a jobb madárfajta.”
Meg is tette, amit mondott,
Megfogta a két bolondot,
Paprikásnak megcsinálta
S meghítt hozzá vacsorára.