Iszapí, a fiatal indián lány nagyon
szép volt. Olyan szép, hogy a törzs legbátrabb harcosai az ő lába elé helyezték
az ellenségtől véres csatákon szerzett zsákmányt. De Iszapí egyik harcos
szerelmét sem viszonozta. Iszapí nem tudott szeretni, hideg volt és
keményszívű. Közömbös volt a szerelemmel és a fájdalommal szemben, ezért így
nevezték: " aki sohasem sírt." Bizony így volt, soha senki nem látta
őt sírni.
Az övéit sok-sok szerencsétlenség
érte. Egyszer megáradt az Uruguay-folyó, elsodorta a kunyhókat, gyermekek és
asszonyok sokaságát. A bajba jutott emberek az éghez kiáltottak. A törzs
harcedzett férfiai is sírtak, de Iszapínak könnye sem hullott. Közömbösen
tekintett szép fekete szemével a látóhatár felé.
Némelyek azt gondolták, Iszapí az
oka a nagy szerencsétlenségnek. Egy varázsló azt ajánlotta, kínozzák meg a
lányt, és kényszerítsék sírásra. Azt mondta, ha a szép leány sír, a törzs
szerencsétlensége a leányra száll.
De az öreg Rubicsá, Iszapí apja,
megvédte lányát mindenki haragjától. Amikor értesült a varázsló szándékáról, a
dühtől elvakultan megparancsolta, öljék meg a varázslót. Saját kezével ölte
volna meg, ha a varázsló el nem menekül.
Más szerencsétlenség is sújtotta a
törzset. A csatában, amelyet a vad guajkurinok ellen vívtak, a törzs
szétszóródott a hegyekben. Az ellenség kezére kerültek a legszebb leányok és a
legbátrabb harcosok is. Iszapí egyik nővére, egy jósnőnek szánt leány
(kuná-taí), aki ugyanolyan szép volt , mint a húga, de lágyszívű, maga is az
ellenség vezérének a fogságába esett. Iszapí egyik fivére, a törzs legerősebb
és legbátrabb harcosa, akit apja utódjának szántak, a mezőn haldoklott.
A törzsből néhány asszony és
maroknyi harcos maradt csupán. Velük volt az öreg Rubicsá, néma a fájdalomtól
és a haragtól. Úgy döntöttek, hogy az erdőben keresnek menedéket. Iszapí az
apja mellett ment, közönyösen, mint mindig. A törzs öreg jósnője ismét a
csillagokkal tanácskozott, talizmánok és varázsszerek segítségével, aztán így
szólt:
- Hogy elkerüljük a vészt, amely
üldöz bennünket, Iszapínak sírnia kell.
De hogyan ríkassák meg? Hogyan lehet
a sziklából vizet fakasztani?
Még a jósnő sem tudta véghez vinni a
csodát. Arra volt szükség, hogy a fájdalom magát, Iszapí testét tegye próbára.
De hogyan lehetséges ez, ha apja vak szeretettel óvja a leányt? Ám az öreg
Rubácsi meghalt.
Egy nap, amikor Iszapí csendesen
mendegélt az úton, ráncos öregasszonnyal találkozott. Az öregasszony, kit
megtörtek az évek meg a fájdalom, megkérte, vágjon neki pár ágat, és kösse
nyalábba, mert nincs otthon tüzelője, unokája pedig már majd meghal a hidegtől.
Az érzéketlen, gőgös Iszapí nem
segített az öregasszonynak, aki pedig térdre rogyott előtte, úgy kérte sírva,
elcsukló hangon. A leány vakon, süketen folytatta útját.
Később egy asszony közeledett hozzá,
még fiatal, kisgyermekkel a karján. Sápadt volt, zokogott. Nagy fájdalom szorította
össze szívét. Térden állva könyörgött Iszapínak, hogy adjon füvet, amivel
megetethetné gyermekét.
Iszapí értett a gyógyfüvekhez, tudta
hol találhatók, tudott volna hozni, csak egy kicsit kellett volna letérnie az
útról, de most is, mint mindig, a fájdalommal szemben közönyösen folytatta
útját.
Csak néhány lépést tehetett, mert
valami titokzatos erő megállásra kényszerítette, hogy meghallgassa a törzs
jósnőjének hangját, amint Anát szólítja.
- Aná, tedd, hogy ez a hideg nő, aki
nem tudott együttérezni sem egy nagyanyával, sem egy anyával, soha ne legyen
sem nagyanya, sem anya! Aná, tedd, hogy ez a nő, aki sohasem sírt, örökké
sírjon! Aná, tedd, hogy ez a nő, aki ellenállt a sírásnak, és ezzel annyi
bajnak lett okozója, szakadatlan sírásával mindig jót tegyen másoknak!
Iszapí nem hallott többé semmit,
mert a Kuná-taí első szavától kezdve lassan-lassan elveszítette emberi alakját,
s fává változott.
Azóta nő a trópusi erdőkben ez a fa,
melynek leveleiből bőven hullanak a levegőt felfrissítő harmatcseppek. Az
iszapí-fa az a fiatal leány, aki mások javára sír örökké, s könnyei
felfrissítik a melléje telepedő fáradt embereket.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése