Milan Rakic: Szerelmes vers

Suttognak a kertben az orgonabokrok,
a csillagok égnek, a csönd csodamély.
A hold ragyogóan, az égre kibotlott,
villámos a csóktól, a vágytól az éj.
Suttognak a kertben az orgonabokrok.

Ily tiszta, fehérsugarú szelíd éjjel
várhatta Izolda a hű lovagot.
Sírok repedeznek, az éji sötéttel
feltámad a ködből a régi halott.
Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel.

A régi, középkori hős, tele hittel,
hágcsót feszít, és nevet a telehold,
és útja a kedvese ölibe vitt el,
a vára előtt tüzes ajka dalolt.
A régi, középkori hős, tele hittel.

Zúgj, régi idők meselelke az éjen.
Szívembe fehér remegés tüze gyúl.
Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,
és mind szeret, és eped-ég szilajul.
Zúgj, régi idők meselelke az éjen.

Te drága! Te tűzszivű, tiszta Izolda!
Izolda se várta igy a jegyesét.
Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja
Lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég.
Szél parfüme lengedez, a halavány
bús orgona reszket a hold sugarán.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/