Gustave Flaubert: Bováryné

A roueni kollégiumba félénk tizenötéves fiúcska került. A többiek fura sapkája, sutasága miatt jót mulattak rajta. Charles Bovarynak hívták, orvosnak készült. Anyja féltő gonddal nevelgette, de a fiúra nem sok ragadt a tudományokból. Mindig a közepesek közé tartozott, bár szorgalmasan magolt. A kollégiumban rákapott a szórakozásra, kocsmázott, dominózott, nem is csoda, hogy ezután megbukott az alapvizsgán.

A pályáját Tostes-ban kezdte meg, anyja feleséget is kerített neki, egy végrehajtó negyvenöt éves özvegyét, ezerkétszáz font évjáradékkal. Egy éjjel lódobogásra ébredt, a bertaux-i tanyára kellett mennie hat mérföldnyire, hogy helyreillessze a gazda törött lábát. Rouault úr tanyáján rögtön felfigyelt a gazda csinos, művelt lányára, Emmára. Az Orsolya nővéreknél járt iskolába, a tanyán unta magát. A fiatal orvos hetenként megfordult a betegnél, sőt gyógyulása után is meglátogatta, magának sem vallva be, hogy a leánya miatt. A felesége féltékenykedni kezdett, erre felhagyott a látogatásokkal. Nem sokkal ezután kiderült az asszonyról, hogy nincs vagyona, ezért nagy veszekedés következett, Bovary pedig rövidesen özvegy maradt. Bertaux-ba ment, még halasztgatta a leánykérést, de az apa sejtette a szándékát, s így szinte ki sem mondta még a kérést, Rouault úr máris hozzáadta a lányát.

Nagy esküvőt csaptak. Emma eredetileg fáklyafénynél szeretett volna megesküdni, de lebeszélték róla. A falusi vendégsereg szokásos lakodalmi tréfáit űzte volna. de Rouault úr nem engedte, hogy a vejét, aki komoly ember, ilyesmivel bosszantsák.

Emma beköltözött új otthonába. A lakásban még ott találta az előző asszony menyasszonyi csokrát, ezt férje gyorsan a padlásra vitte. Tűnődve kérdezte magától, vajon az övét hová hajítanák, ha most hirtelen meghalna? Apró változtatásokkal próbálta a maga kedvére igazítani a berendezést, jelenléte szinte beragyogta a házat. Charles boldognak érezte magát, de túlságosan lekötötte a munkája, feleségével csak unalmas társalgásokra jutott ideje. Emma, mielőtt férjhez ment, azt hitte, szerelmes belé, de ez a szerelem neki nem hozott boldogságot. Olvasmányaiból, szerelmes regényekből sokkal romantikusabb képet rajzolt magának, gyakran ábrándozott, rajzolgatott, az erdőt járta. Megpróbálta szerelemre lobbantani a férjét, holdvilágnál verseket szavalt neki. Mindez hatástalan maradt. „Úristen! Miért is mentem férjhez?” – kérdezte magától egyik sétáján.

Szeptember vége felé meghívták a fiatal házaspárt Andervilliers márkiékhoz. Emma valósággal kivirult, lázasan készülődött, elkápráztatta a bál a fényes kastélyban. Miközben Charles a székén szunyókált, izgatottan figyelte a fiatal gavallérok és elegáns hölgyek világát, az udvarlásokat, flörtöket. Még hazafelé menet, a kocsin is táncosára gondolt. Olyan kellemes emlékek maradtak benne, amin még hosszú hetekig ábrándozott.

Megvette magának Párizs térképét, és ujjával nagy sétákat tett az előkelő városban. Divatlapokat vásárolt, Sue és Balzac regényeit olvasta. Álmodozva gondolt a fényes báltermekre, ruhákra. Eközben Charles az utakat rótta esőben, hóban: keveset volt otthon. Emma számos kedvességet eszelt ki, a terítésnél, az öltözködésében, a lakás díszítésében mutatkozott meg finom ízlése. Charles nem értette ezeket a finomságokat, de határozottan kellemes érzés töltötte el. Mintha aranyport hintettek volna élete ösvényére.

Charles orvosi híre nőttön-nőtt, de a felesége hamar észrevette, hogy nincs benne tudományos becsvágy. „Micsoda szánalmas figura” – gondolta róla. A férfi egyre durvább szokásokat vett fel, például hangos hörpöléssel kanalazta a levest. Emmát egyre jobban idegesítette a viselkedése. Csalódást okozott neki, hogy ősszel elmaradt a márkiék báli meghívása. Abbahagyta a zongorázást, tompa kábulatban teltek napjai, elment az életkedve. Sápadt lett, betegessé vált, folyvást az unalmas kisvárosra panaszkodott, végül a férje elvitte egy volt professzorához, aki levegőváltozást javasolt. Így hát négy év után elköltöztek Tostes-ból. A költözködés közben Emma egy fiókban megtalálta menyasszonyi csokrát. A tűzbe dobta. Amikor márciusban elhagyták a várost, másállapotban volt.

Yonville-l’Abbaye kis mezőváros Rounetól nyolc mérföldnyire. A községháza terveit egy párizsi építész készítette. Egyetlen utcáján Homais úr patikája a legfeltűnőbb, ott áll az Arany Oroszlán fogadóval szemközt. Amikor Bovaryék Yonville-be érkeztek, a fogadóban éppen nagy sürgölődés volt, másnap volt ugyanis a hetipiac napja. Homais úr, aki nem rejtette véka alá szabadelvű nézeteit, itt várta a szokott asztaltársaságot, a városka kisszámú értelmiségét. Hatkor megérkezett Binet úr, a városka adószedője, aki kispolgári módon élt, szívesen járt vadászni, szeretett kártyázni. Esztergapadján szalvétagyűrűket gyártott, mindig tökéletesen egyforma darabokat. Egy egész halom gyűlt már össze a lakásán. Benyitott  Burnisien tiszteletes is, a városka papja.

Amikor a kocsi megérkezett, a fogadóban Homais úr rögtön szóba elegyedett Charles Bovaryval, szakmai érdeklődése és érdekei diktálták ezt a lépését, ugyanis a patikájában diploma nélkül űzött orvosi tevékenységet. Léon Dupuis, a húszéves segédjegyző Bovarynéval kezdett társalgásba: hamar kiderült, hogy mindketten hasonló módon gondolkoznak, szeretik a természetet, a zenét, a romantikát. A fiú még soha életében nem beszélgetett igazi hölggyel, így másnap már alig várta, hogy ismét hat óra legyen.

Bovaryék kisfiút vártak, de kislányuk született, Berthe. Az asztalos feleségéhez adták ki dajkaságba. Az asszony egy nap Léon karján kisétált meglátogatni gyermekét. A segédjegyzőt vágyakozás töltötte el, de nem tudta, hogyan közeledjen az asszonyhoz. Emma pedig szobájából figyelte, ahogy napjában kétszer elhaladt a házuk előtt. Léon, amikor csak tehette, ott sürgölődött az asszony körül, Bovary pedig, aki nem volt féltékeny, ezt jóformán észre sem vette. Emma úgy hitte, a szerelemnek hirtelen kell érkeznie, mennydörgés és villámlás közepette: így csak lassan ébredt rá, hogy a fiú iránti érzelme szerelem. Ez büszkeséggel töltötte el. Léonnal szemben azonban erényesnek mutatkozott, minden erejével a háztartás gondjaira figyelt. A fiú megközelíthetetlennek találta az asszonyt. Bovary pedig elégedetten nyújtózott el esténként a kandalló előtt a vacsorát emésztve.

Léon nem tudta, hogy ahányszor távozik a házból, annyiszor követik Bováryné pillantásai a függöny mögött. Az asszony titkolta érzését, de azt szerette volna, ha Léon kitalálná a titkát. A fiú azonban belefáradt az eredménytelen szerelembe, és úgy döntött, Párizsba megy. Úgyis ott akarta folytatni a tanulmányait, vágyódott a nagyváros fényei, könnyűvérű lányai után. Felkereste Bovarynét, elbúcsúzott tőle, és csók nélkül váltak el. A következő nap valóságos gyásznapja volt Emmának. Siratta az elszalasztott lehetőséget. Ettől kezdve Léon emléke lett szomorúságának központja. Visszazuhant korábbi életuntságába. Egyszer három ősz hajszálat vett észre a halántékán, és hirtelen öregnek kezdte magát érezni.

Emma éppen az ablakon könyökölt ki, amikor beállított hozzájuk Rodolphe Boulanger, a környék gazdag földbirtokosa. Egy cselédjét hozta orvoshoz, s amikor elköszönt, az asszonyon felejtette a szemét. „Nagyon helyes ez a doktorné! Hol talált rá ez a kövér doktor?” – kérdezte magától. Már csak az alkalmat kereste, hogy hozzákezdjen az asszony meghódításához. A vásár napján Lieuvain tanácsos ünnepi beszédét a községháza tanácsterméből kettesben hallgatták végig, s közben Rodolphe az asszony kezére fonta az ujjait, és szerelmet vallott neki. Hosszú kivárás után, hat hét elteltével bukkant föl megint a férfi. Meghívta Bovarynét egy kis sétalovaglásra. Charles is beleegyezett, még lovaglóruhát is csináltatott feleségének. Az erdőben Emma eleinte védekezett, de aztán feltörtek belőle túláradó érzelmei, és nem ellenkezett tovább, átengedte magát Rodolphe-nak. Otthon átszellemülten mondta a tükörképének: „Szeretőm van!” Büszke volt és boldog.

Egy reggel, amikor Charles elment, felkereste Rodolphe-ot. Egyre gyakrabban lovagolt át hozzá, a férfi figyelmeztette is, hogy elveszítheti a jó hírét. Bovaryné is megrémült, amikor hazafelé tartva Binet úrral találkozott, aki titokban vadkacsára vadászott. Hazugságát, hogy a kislányát volt meglátogatni, maga is átlátszónak tartotta. Később Rodolphe járt hozzá, a kerti lugasban találkozgattak, vagy rossz időben a rendelőben. Az asszony szeszélyességét, romantikus túlhevültségét Rodolphe is kezdte megsokallni.

Charles orvosi kísérletbe kezdett: Homais úr javaslatára és biztatására megoperálta az egyik lőcslábú szolgálót, kiegyenesítette a lábát. Bovarynéban föltámadt a férje iránti tisztelet. A patikus dicshimnusszal felérő cikket írt az esetről az egyik helyi lapba. Öt nap múlva azonban a szolgálónak iszonyatos fájdalmai támadtak, rothadni kezdett a lába. Canivet doktort, a híres sebészt kellett a beteghez hívni, aki amputálta a végtagot. A doktor tekintélyén és az asszony hiúságán nagy csorba esett. Bovaryné teljesen kiábrándult, s amikor a férje csókot kért tőle, elrohant előle. Alig várta, hogy Rodolphe karjaiba vethesse magát.

Erősnek, okosnak látta a férfit, egyenesen bálványozta. Megpróbálta rávenni, hogy szöktesse meg. Mind gyakrabban állt elő ezzel a tervével, míg végül a férfi hajlott rá. Bovaryné Lheureux szatócstól úti köpenyt és ládát rendelt. A szatócs már eddig is segítette kölcsönökkel, s így az asszony egyre nagyobb adósságba verte magát. Még férje bevételeiből is elemelt tizenöt aranyat. Elérkezett a szökés előestéje, Rodolphe és Emma utoljára találkozott a lugasban. Hazafelé tartva Rodolphe lezárta magában a kalandot: - Micsoda tökfilkó vagyok! Mindegy, jó kis szerető volt!

Másnap levelet küldött az asszonynak, amiben elköszönt tőle, és bejelentette, hogy elutazik. Bovaryné a keserű csalódástól többször elájult, ágynak esett, ideglázat kapott, negyvenhárom napig feküdt súlyos betegen.

Lheureux egyre nagyobb kölcsönökkel segítette az asszonyt, és elérkezett az ideje, hogy megpróbálja behajtani követeléseit. Bovaryné nemigen törődött vele. A vallásban keresett menedéket, jótékonykodással foglalkozott. Tavasszal a férje, hogy némi változatosságot szerezzen a feleségének, színházba vitte Rouenba. A Lammermoori Luciát nézték meg, amiből a férfi szinte semmit nem értett. A szünetben Léon, az egykori segédjegyző tette tiszteletét a páholyban. Azonnal bókolni kezdett az asszonynak, aki ettől kezdve már nem tudott az előadásra figyelni.

Léon jogot tanult Párizsban, három éve nem találkozott Emmával, de szenvedélye egy pillanat alatt újraéledt. Már másnap felkereste a fogadóban az asszonyt. Érzelmektől fűtött beszélgetésükben az elválásuk pillanatára emlékeztek vissza. A fiú azt kérte, találkozzanak másnap a székesegyházban. Emma beleegyezett, de utána hosszú levelet írt, amiben lemondta a találkozót, és bejelentette, hogy mindennek vége közöttük. A levelet végül is nem küldte el, de késett a randevúról. A fiú türelmetlenül várta, ám amikor végre megérkezett, még végig kellett hallgatnia egy egyházfi történelmi előadását a templomról. Léon valósággal menekült a székesegyházból. Fogott egy bérkocsit, és beszállt az asszonnyal. Meg sem álltak órákon keresztül, a kikötőnegyed polgárai elképedve bámulták a lefüggönyözött kocsit, amelyik újra és újra felbukkant. Egyszer kinn a mezőkön meztelen női kar nyúlt ki a kocsi ablakán, és apróra tépett papírdarabokat szórt szét a szélben.

Homais úr éppen Justint, a segédjét leckéztette, amikor Emma hazaért. A patikustól tudta meg, hogy Charles apja meghalt. Felbukkant Lheureux is, és Bovaryné alig tudott eltitkolni férje elől egy titokban aláírt váltót. Felajánlotta férjének, hogy az örökség ügyében személyesen keresi meg Párizsban Léont. A Boulogne-szállóban töltöttek el három gyönyörű napot. Aztán Léon utazott Yonville-be, de csak késő este találkozhattak. Az örökség reményében Bovaryné függönyöket vásárolt a szatócstól. Azon a télen kezdett érdeklődni a zene iránt. Hetenként utazott Rouenba, hogy zongoraórákat vegyen, így találkozhatott rendszeresen a szeretőjével.

Csütörtökönként találkoztak. Léonnak eleinte új volt, hogy az asszony anyáskodó szeretettel vette körül. Bovary egyszer ugyan felfigyelt arra, hogy Lempereur kisasszony, a zongoratanárnő nem ismeri a feleségét, de nem tulajdonított nagy jelentőséget az esetnek, inkább elfogadta az átlátszó magyarázkodást, lusta volt gyanakodni is. Az asszony egyre óvatlanabbul járt Léonhoz, volt rá eset, hogy estére haza se ment. Lheureux ismét a kiegyenlítetlen váltók ügyében kereste fel az asszonyt, aztán beérte uzsorakamatra aláírt újabb váltóval. Egy napon azonban ismeretlen férfi jelent meg a Bovary-háznál, hogy váltót hajtson be, amit Emma írt alá. A szatócs újabb és újabb vásárlásokra bírta rá az asszonyt, természetesen jókora felárral. Bovaryné erre újabb pénzforrást talált: maga küldte el férje betegeinek a számlákat, hogy egyenesen neki fizessenek. Kezdte eladni régi kesztyűit, kalapjait. A ház kezdett csupaszodni, szegényedni.

Léon egyre jobban tartott attól, hogy elveszíti a jó hírét, állását. Anyja levélben figyelmeztette, hogy a pályafutását veszélyezteti, ha nem hagy fel eddigi életmódjával. Bovaryné közben hivatalos papírt kapott arról, hogy ha nem egyenlíti ki nyolcezer frankos tartozását, elárverezik bútorait és ruháit. Az uzsorás már nem volt hajlandó segíteni, megfenyegette, hogy leleplezi korábbi sikkasztásait is. Másnap megjelentek a végrehajtók, hogy számba vegyék az ingóságokat, miközben Bovary nem is sejtett semmit. Bovaryné ezután Rouenba ment, megpróbált kölcsönt keríteni, de csak kinevették. Léonhoz fordult, hogy teremtsen elő azonnal nyolcezer frankot. A fiú azonban nem tudott segíteni. Emma megpróbálta rávenni, hogy az irodából szerezzen, ha másként nem megy, de Léon erre nem volt hajlandó. Azt hazudta, hogy egy barátjához megy, talán másnap három órára tud szerezni pénzt, és faképnél hagyta az asszonyt. Bovaryné üres kézzel tért haza Yonville-be.

Másnap reggel a hirdetményekből már az egész városka tudta, hogy Bovaryéknál árverés lesz. A cseléd javaslatára Emma a jegyzőhöz, Guillaumin úrhoz sietett. A jegyző megértéssel fogadta, és hajlandónak is mutatkozott a segítségre, ha megkaphatja a szépasszonyt. Emma gőgösen otthagyta. Otthon az ágyára omlott, és tompán, zsibbadtan várta a három órát, hogy Léon megérkezzen. De a fiú nem jött.

Ekkor Rodolphe jutott az eszébe. Felkereste, de azt a választ kapta, hogy nincs pénze. Emma dühösen szórta a férfira szemrehányásait, és feldúltan távozott. Nem haza ment, hanem a patikába, fogta a méregszekrény kulcsát, belemarkolt az arzénes üvegbe, és tömte a szájába a fehér port.

Charles és Homais patikus, bár az asszony leveléből pontosan tudták, hogy arzénmérgezést kellene kezelniük, tehetetlenül álltak. Homais vegyelemzést akart végezni. Canivet doktor már későn érkezett, tehetetlenül magyarázta, hogy a vegyelemzés helyett inkább az ujját dugta volna a beteg torkába. Bovaryné meghalt

Bovary doktor félőrülten siratta feleségét. Az volt a kívánsága, hogy feleségét menyasszonyi ruhájában helyezzék hármas koporsóba, ami tölgyből, mahagóniból és ólomból készült, legfelülre pedig zöld bársonytakarót helyezzenek. A többiek csodálkoztak ezen a romantikus kívánságon, de Bovary ragaszkodott hozzá.

A temetés után Bovarynak is szembe kellett néznie az adóságokkal. Mindenki hasznot akart húzni az asszony halálából. Lempereur kisasszony jelentkezett a zongoraleckék díjáért, újabb és újabb követelések bukkantak elő. Aztán a padláson rátalált Rodolphe búcsúlevelére is. Ennek ellenére felébredt benne a szerelem a halott felesége iránt, és nem tudta elfelejteni az asszonyt. Amikor összetalálkozott Rodolphe-fal, azt mondta neki: „Nem haragszom, így akarhatta a végzet.” Másnap leült a lugasban egy padra és meghalt.