Ingvar Hansen
udvarában sötétedett már, noha alig lehetett valamivel több, mint négy óra. A
cselédlány gyapjúkendőt kötött a fejére, úgy hordta a vizet.
A gazda előjött a
darálószínből, megállt az ajtóban, mellényéről leszedegette a szalmát, aztán
felvette kabátját, és az udvaron át bement a házba.
- Igazán segíthetnél
vizet hordani, Morten- mondta a cselédlány, és a nagy fejkendő alól
előpillantott.
- Segíthetnék… -
felelte Morten, és tréfásan elmosolyodott, felment a tornácra, lerúgta
facipőjét, s lenyomta a konyha kilincsét.
Odabenn meleg volt,
mint a gőzfürdőben, a konyha illatozott a jóléttől, évek óta csupa jó ételt
ettek ott. Az asszony az asztalnál állt, és tésztát gyúrt almás lepényhez.
- Itt van Morten – szólt
oda a hálószoba ajtaja felé. Ingvar Hansen kijött, ingujjban volt, lábán
szalmapapucs.
- Na, mi van, Morten? –
kérdezte, és ásítva leült az asztal végibe. Hát igen, Morten befejezte
mára…ennyi meg ennyi kéne.
És azt gondolta,
hogy…Ingvar Hansen igazított a pipáján, és várt.
Morten szeretné
kikérni a járandóságát.
- Pedig szombatonkint
szoktunk számolni – mondta Ingvar Hansen.
Igen, így szokták, de
hát…
- Azért megkaphatod,
ami négy napra jár – szólt Ingvar -, semmi akadálya.
Ingvar bement a
hálószobába, és egy kulccsal zörgött odabent.
- Igen, mert úgy
gondoltam, hogy bemegyek a városba – mondta Morten hangosan és mosolygott -,
kicsit körülnéznék.
Ingvar visszajött, és
kiszámolta a pénzt az asztalra.
- Tessék, itt van –
mondta. – Egy őrével kevesebb, de csak kétőrésem van, vissza tudsz adni?
Morten nem tudott,
hallgatott és felszedte a pénzt.
- Nem tudsz visszaadni?
Akkor kapsz előlegbe egy őrét.
- Ó – nevetett Morten
-, igazán mindegy.
- Egyetlen őrével sem
akarlak megrövidíteni – mondta kurtán Ingvar, és eléje tolta a kétőrést. –
Adósom maradhatsz eggyel.
Morten kényelmetlenül
érezte magát, hallgatott, kezében forgatta a sapkáját.
- De ha már a városban
jársz – mondta Ingvar -, bemehetnél
Möller boltoshoz, és elhozhatnál nekem néhány dolgot. Ők már tudják, mi
kell. Hisz úgyis ott mész el.
- Nagyon is bemehetek –
mondta Morten megkönnyebbülve -, nagyon is bemehetek. Möller boltoshoz…igenis.
Mortennek esze ágában
sem volt, hogy este bemenjen a városba, de most már rászánta magát. Kicsit még
ott állt, és körbepislogott.
- Akkor boldog
ünnepeket kívánok!
- Boldog ünnepeket,
Morten – mondta az asszony.
Aztán Morten feltette
fejére a sapkát, és ment a dolga után.
A kétőrés ott maradt
az asztalon, Ingvar felvette és az erszényébe tette.
Morten először
hazament és elköszönt. Öt óra is lett, mire nekiindult a városnak. Két mérföld
odáig: ha siet, tíz óra előtt visszatérhet.
Egész sötét volt már,
de a hó világított: Morten rátért a kocsiútra, gyors léptekkel haladt, hátában
volt a szél. Hét óra lett, mire beért a városba: gyengén havazni kezdett.
Elintézte
tennivalóit, volt a patikában is, nem felejtett el venni tíz deka kávét, cukrot
és más apróságot sem. Meg tíz őréért mézcukrot is: a kislánynak lesz,
magyarázta. Aztán elment Ingvar Hansen dolgaiért. Möller boltos már zárni
készült, mikor Morten odaért.
A segéd összerakta a
pulton a holmikat, több nagy csomag volt, együttvéve jó öt kiló. Morten
megfogta a zsinegnél, és megemelte – elbírja.
- És ehhez mit szól? –
kérdezte a segéd, és felemelt a pultról egy összetekert nagy pléhlemezt.
Morten riadtan
bámult, megpróbálta felemelni – megvolt húsz kiló. Körülnézett.
- Nem kaphatnék valami
régi kötelet? – És elkezdte felmálházni magát a csomagokkal.
Dehogyisnem. A
boltossegéd erős kötelet tekert az összegöngyölt pléhlemez köré, és segített
felpolcolni Morten nyakába. A segéd sietősen útjára bocsátotta Mortent, s mire
az kiért az ajtón, már ő is ott állt készen a vasrúddal, hogy újra bereteszelje
az ajtót, mielőtt még jönne valaki.
Morten igencsak meg
volt rakva, mikor elindult. Kiért a városból, és rátért a kocsiútra: akkor
vette csak észre igazán, mily kegyetlen északi szél fúj az arcába. Méghozzá
hóval. Nem kis dolog lesz hazaérni ennyi mindennel megrakodva.
Megkettőzte lépteit:
az égetően fagyos szél mellbe vágta, és finom jégszilánkokat fütyült a szemébe,
fülébe. A szél a szó szoros értelmében üvöltött a nagy pléhgöngyöleg két végén.
Kegyetlenül nehéz volt. Morten megállt, és átcsúsztatta másik vállára. Megint
jól kilépett, de érezte, hogy letévedt az útról, és megmerevedett a lába.
Közben elállt a
havazás, világosabb lett, és a szél szárazon fútt, de ereje megnövekedett.
Szélvihar keletkezett, a frissen hullott könnyű hó az árok mentén felporzott és
elrohant a kopár kocsiút fölött. A kopasz fákon hosszú hócafatok táncoltak a
széllel, könnyed fátyol ereszkedett alá, a legkisebb göröngy mögött is kupacban
torlódott össze a hó.
Morten meggyorsította
az iramot, a szél erősen ellenállt, előre kellett hajolnia, megküzdenie minden
lépésért. A hideg belevágott az arcába, de legélesebben az orrába, fülébe.
Morten megállt, lerakta csomagjait az útra, és megpróbálta dörzsöléssel kiűzni
füléből a fájdalmat. Aztán továbbment. A kötél, amellyel a pléhtekercset
cipelte, vállába vágódott: addig váltogatta, amíg egyformán fájt mindkét válla.
Néhányszor egy-egy
ház mellett ment el az út, de inkább üresen vonult a táj felett: a vihar
tisztára söpörte, kemény volt, mint a padló. Helyenként lerakódott a hó az útra,
a foltok a szél irányában nyújtóztak el. Az éles téli éjszakában nem
hallatszott más hang, mint a hó vékony fütyülése a mezők felett, olyan volt ez
a hang, mint értelmetlen suttogás, a megvadult hó sivár dallama, a szél csendes
suhanása a hóból kiálló elhervadt kórón. Észak felé magas és világos volt az égbolt,
a felhők eltűntek, kiragyogtak a csillagok. A Göncölszekér úgy fénylett, mint
egy ékszer hét remegő köve, a többi csillag kékesen csillogott a világos
éjszakában. Messze lent volt a látóhatár, a széllel együtt lebegett, hullámzó
hófátylak suhogtak elő kecsesen s ott játszottak az árok mentén. Az
árokkereszteződéseknél a szél forgataga üres teret söpört, ahol a hó lepihent s
a hórakásban barlangocska képződött. A beomlásokon, tágulásokon keresztül
kiáradt a hó a szélzivatarba s vékony rétegekben új rakásokba simult. A szél
játszott a halott hidegben, a szél végigsöpört s elsuhant a szegényes táj
fölött.
Morten már félúton
halálos fáradt volt. Könyörtelen volt a szél, Mortennek továbbra is szembe
kellett vele nyomakodnia, és a csomagok nehezek lettek. Különösen a pléhköteg:
egy darabig a kezében vitte, hogy pihenjen, majd előretartotta két karján, mint
egy újszülöttet, végül visszaakasztotta fájó vállaira. De most már majdnem
mindegy volt, hogyan vitte: egyformán fájtak a tagjai. Morten leguggolt és előrenyújtotta
lábát, a szél odaragasztotta a nadrágot csontos, sovány lábszárához. Úgy
érezte, hogy az egyik facipő nagyon alacsony lett a sarkánál – csak nem
vesztette el a sarkát? Megállt, levetette a facipőt, és ott állt fél lábon,
harisnyás lábával evickélve a levegőben. Hát igen, elvesztette a cipősarkát –
nagy baj: a fa hamar elkopik a kemény úton. Morten megint felvette a
csomagokat, és szembefordult az orkánnal. Beszívta a szelet tűzforró orrába,
vágott egyet a szemével, amelyet keservesen megkínzott a vihar, bár szinte
állandóan csukva tartotta.
Ismét átrakta a
pléhköteget, ezúttal változatosság okáért lent a csípőjénél hordta. Még több
mint fél mérföld volt hátra, hosszú, kopár útszakasz. Messze kétoldalt elszórt
vörös fények lobbantak fel, mindenütt a szentestét ünnepelték.
Morten nem tudott
meleget tartani, hideget verejtékezett, lába megjegesedett. Ha sietne, talán
jobb lenne, de lehet, hogy egyre megy, talán mindegy is. Tovább bukdácsolt, és
a pléhtekercset megint elől vitte az ölében. Időnkint megpihent úgy, hogy
megállt, de nem tette le a terhet, mert nehéz volt újra felszedni.
Milyen hosszú éjszaka
ez, micsoda örök vándorlás a szaggató, néma széllel szemben, a hideg áthatolt a
ruhán és felkúszott meztelen melléig. Mortennek eszébe jutott, milyen jó is
volt neki néhányszor, amikor melegben aludt, soha nem éri ezt már meg, soha nem
alhat többé, pedig olyan álmos, olyan álmos…
A hó lebegett, mint
fehér vászon, a drága kelme szétszakadozott az út felett, úgy tűnt, mintha
fehér sávokban cikázna tovább.
Mikor meglátta a falu
fényeit, megállt és belemeredt a viharba. Aztán magához tért, és azt gondolta,
hogy valamiképpen „odaát” volt. Öntudatlanul megállapította, hogy közel volt az
elsüllyedéshez és ahhoz, hogy elveszítse az utat…Az üresség körülfonta
karjaival, és az áldott jó pihenésről suttogott a fülébe…
Az utolsó kilométert
rövid, merev léptekkel tette meg, mélyen előregörnyedt, és a pléhtekercset két
karjával térdéhez szorította. Keményen zihálva lélegzett.
Tizenegy is elmúlt
már Ingvar Hansenéknél, mikor valaki bejött a tornácra és kaparászni kezdett a
kilincs körül. Morten volt. A háziak még mindig fent voltak, és mogyoróban
játszottak.
Morten lerakodott, és
a csomagokat az asztalra tette. Végül előszedte a pléhgöngyöleget is, és
odamondta:
- Ez is itt van még.
- -Ez? – mondta Ingvar
Hansen. – Ez nem az enyém.
- De igen, az –
erősködött Morten, mintha azt remélné, hogy mégis Ingvaré, és csodálkozva
nézett körül.
- Nem, ez tévedés lesz,
erről nem tudok, Möller boltos tévedett.
Morten lenézett a
földre, s olyan arcot vágott, hogy mindnyájan elkezdtek nevetni.
- Nehéz utad volt –
mondta Ingvar -, megfagyott a füled.
Igen, Mortennek sárga
fagysebek voltak a fülén.
Karácsony napján Morten
a fáradtságtól ágyban feküdt. Különben nem történt semmi baja.
/Ford.: Lontay
László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése