Hans Carossa: A Via Appia

Szürke vándor gyüjt a fűben
ódon urnacserepet.
Sírok útján hegedűsen
közeleg egy nászmenet.

Ajándékkal rakva bőven
jönnek, hitves s gyermekek
hantja közt a temetőben,
mind fiatal emberek.

És most, asztalokhoz ülve,
vigadnak a lakomán.
Mirtuszillat s tenger hűse
leng a kocsma lugasán.

Rétek zöldje tűz a borba:
sárga búza reng odább,
déli szellő száll s lefosztja
rejtekező pipacsát.

Fehér madár szárnya kéklik,
mint az alkony, odafent,
s mindenben Pán szíve ég itt
s ősanyánk mély lelke leng.

Nyara teljét ontja sárgán,
s mint feszes mell, citrom int.
Lágy olajfák ezüst árnyán
dús venyige lombja ring.

Az agáve szíve dobban,
nemzi törzse vesszejét,
s fehér bárány szopja szomjan
fekete juh emlejét.

/Ford.: Rónay György/