Percy Bysshe Shelley: Sorok a Lerici-öbölben

Elment a csendes, szép időn,
az ég kék hajlatán midőn
a hold már nem kapaszkodott,
de, mint alvó albatrosz, ott
két sugár-szárnyán lebegett,
lengett a bíbor éj felett
s még nem kereste óceán-
fészkét Nyugat hűs csarnokán.
Otthagyott, s én át- meg át-
gondoltam mindegyik szavát,
mit nem hall a fül, csak a
megbűvölt szív egymaga,
mint dalt, mely születve hal,
de száz visszhangja itt rivall:
s éreztem lágyan – édes ég! -
mint rezdül érintése még,
mint hogyha gyengéd ujja fönn
remegne még szemöldömön:
s így, bár távol volt megint,
a múlt Emléke megadta mind,
mit a Képzelet merni kér csak: -
megenyhült oldalán a vak,
vad szenvedély, s én egymagam
néztem, hogy óránk elsuhan:
feledtünk múltat és jövőt,
míg óhaj, emlék nagyranőtt.
S őrangyalom hogy elrepült,
bágyadt szivem trónjára ült
a démon újra. Néma szám:
zavartan néztem és sután
a hófehér hajók raját,
tág tengeren mint illan át,
mint lélekszárnyu sok szekér,
ha tiszta-szép elembe tér,
különös útra: mint ki egy
boldog csillag honába megy,
hol orvosságul inna, mint
az enyém, ily édes-keserü kínt.
S mely őket szárnyraküldte, a szél,
vidáman fútt a part felől:
szárnyas szirmok illata,
harmatos órák hűse, s a
nap édes heve szállt vele
a csillogó öböl fele.
Lámpás-lándzsás halász haladt
kúszva az alacsony szirt alatt,
s a halba gyorsan szigonyt ütött,
ha csalfa fényt imádni jött.
Ó, boldog, akit a gyönyör
szorongó búval nem gyötör,
hogy majd eped – s nem dúlja szét
nyugalmát, pusztán életét!

/Ford.: Devecseri Gábor/