Heinrich Heine: Édesanyám

A fejemet én már magasra tartom.
Kissé szilaj a szivem és az elmém.
Ha a király pillantaná meg arcom,
Én a szemem büszkén ráemelném.

De édesanyám, én nyiltan bevallom:
Szivemről minden gőg, dac messze elmén,
S amikor a te szelid hangod hallom,
Szivemről a bút mintha elterelném.

Tán a te hű lelkedet érzem,
Hótiszta lelked, anyám, édesem,
Mely mint égi láng ragyog, fényesen.

Egy bús emlék kisért, amely talán
A te szived meglepte hajdanán,
Szerető, hű szived – édesanyám!

/Ford.: Farkas Imre/