Paul Verlaine: Prológus

Ezek itt alkonyati képek,
éjutók látomásai.
Igazság, rájuk hull a fényed,
de oly fakón, oly hajnali

derengéssel a zord sötétben,
hogy az ember nem tudja, csak
hold-szülte árnyak-e az éjben
borzongva lengő lomb alatt,

vagy nyomban meg is testesülnek
e mogorva kísértetek
és a dolgok közé vegyülnek
a nap s a természet remek

dísze közt, hogy ember szivének
vigaszul, Istent zengve, víg
ajkukról is szálljon dicséret
a szelíden kék egekig.

/Ford.: Rónay György/